5 +1 ok arra, hogy ne bízz meg Dumbledore-ban

Nem tudom, ki hogyan szokott elaludni, de nekem sokat segít, hogyha valamilyen történetet vagy mesét találok ki és "játszok le" magamnak képzeletben. A minap J. K. Rowling varázslatos világában jártam, és egy olyan általam kitalált szereplő bőrébe bújtam, aki utálja a Roxfort igazgatóját. Elképzeltem egy jelenetet, amelyben a fejéhez vágja mindazt, amiért nem bízik meg benne és nem kedveli, és magam is meglepődtem, hogy milyen könnyen találok kivetni valót Dumbledore viselkedésében.
Félreértés ne essék, imádom ezt a szereplőt, és mindezek ellenére továbbra is ugyanúgy szeretni fogom, és tudom, hogy jó szándék vezérelte. Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore magányos ember volt, akit saját családi, szerelmi tragédiái, illetve a sok év magány formált olyanná, amilyen a hét kötetben megismertük. Hihetetlenül okos ember volt, hiszen minden lehetséges tanulmányi díjat elnyert, és tudományos eredményeit elismert szaklapokban publikálhatta. A kor legnagyobb mágusaival állt közeli barátságban, vagy levelező viszonyban, legyőzte Grindelwaldot, és még maga Lord Voldemort is félt tőle. Bölcs ember volt, hiszen rengeteg jó tanácsát idézik a rajongók a mai napig. Éppen ez a szereplő legnagyobb problémája: olyan erősnek, okosnak, bölcsnek és nagy hatalmúnak lett megírva, hogy a legapróbb hiba is hatalmasnak tűnik, illetve sokkal nagyobb következménnyel jár, mint a rendes emberek esetében is. Úgy gondolom tehát, hogy érdemes azért tisztában lenni a másik oldalával is, hogy teljes képet kaphassunk erről a különleges varázslóról. Íme tehát 5 +1 ok arra, miért ne bízz meg Dumbledore-ban.

1. Túl sok elkötelezettsége van

Albus Dumbledore-nak rengeteg elkötelezettsége van, hiszen nem csak a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola igazgatója, hanem a Wizengamot (Legfelsőbb Varázslóbíróság) főmágusa, és a Mágusok Nemzetközi Szövetségének elnöke is. Mindez nem lenne probléma, ha nem vállalt volna olyan különleges szerepet a háborúban is. Az ember azonban nem szakadhat ennyi felé, nem teljesíthet maximálisan minden egyes szerepben, valamelyik sérülni fog. Szerintem pont a legfontosabb, a iskolaigazgatói feladatait nem tudja száz százalékosan teljesíteni, amiből a lentebb felsorolt problémák adódnak.

2. Harry Potter kiképzése

Gondoljunk csak bele a Kis Túlélő kalandjaiba... valóban elkerülhetetlenek voltak, vagy Dumbledore hajszolta bele a fiút? Nem érzitek néha, hogy arra tanítja, félelem nélkül menjen a halálba? Mert ha belegondolunk, többségük esetében komoly veszélyek fenyegették Harryt és társait, szóval biztos elkerülhetetlenek voltak, vagy az igazgató így próbálta felkészíteni a fiút?

Vegyünk sorba minden esetet:

• Első tanév: a bölcsek köve
  Albus Dumbledore és Nicolas Flamel tudják, hogy Voldemort meg akarja szerezni a bölcsek kövét, hogy annak segítségével térhessen vissza, erre úgy döntenek, hogy egy kamaszokkal teli intézménybe rakják, majd:
  - Hagridet akkor küldi a Gringottsba a kőért, amikor Harry is ott van, hogy a fiú lássa, hogy valami titkos van ott
  - Hagridet is megbízza a titokkal, még ha tudja is, hogy képtelen titkot tartani
  - Edevis tükrét - amely a kő legfőbb védelme - először olyan helyre teszi, ahol Harry megtalálhatja, majd elmeséli neki, pontosan hogyan működik
  - A követ védő feladatokat egy első éves is meg tudja oldani (ezek közül az egyik Ron Weasly... most komolyan)
• 2. tanév: a titkok kamrája
  Nem hiszem el, hogy Dumbledore nem jött rá, hogy a szörny, ami a Titkok kamrájában él, egy baziliszkusz. A tanév során kiderül, hogy Harry tud párszaszóul. Ha akarta volna, megkérhette volna a fiút, hogy segítsen rájönni a Titkok kamrája elhelyezkedésére, majd lemehetett volna egyedül szembenézni a kígyóval és Tom Denemmel. De nem így tett, hanem hagyta, hogy kővé dermedjenek a diákjai, és csak a szerencsén múlott, hogy egyikük sem nézett közvetlenül a bestia szemébe.
• 3 kötet: az Azkabani fogoly
  Miért küld két diákot időnyerővel megmenteni egy szökött rabot és egy halálra ítélt hippogriffet, amikor mindezt maga is megtehette volna?
• 4. kötet: a Tűz serlege
  Tudván, hogy Voldemort egyre erősödik, mégis elfogadta a Trimágus tusa megrendezését saját iskolájában. Miért nem inkább Franciaországban, vagy Észak-Európában szervezték meg, ahol a Roxfort diákjai legalább annyival nagyobb biztonságban lehettek volna? Nem beszélve arról, hogy akkor Harryt nem is küldték volna, így a neve sehogy sem kerülhetett volna bele a serlegbe.
• 6. kötet: a félvér herceg
  Itt legalább már nem titkolja a célját, nyíltan készíti fel a fiút a Voldemort elleni harcra.

Engem nem az a tény zavar, hogy felkészíti Harry Pottert arra, hogy később megküzdjön Lord Voldemorttal, hanem az, ahogyan teszi: komoly veszélynek kitéve a fiút, társait, és az iskola minden diákját. Miért nem tudott egyszerűen csak különórákat adni neki? Akár egyre nehezebb szintű akadálypályát is építhetett volna a gyereknek, hogy ellenőrzött, biztonságos környezetben gyakorolhasson. Biztos lett volna jobb megoldás.

Mindez persze csak akkor szükséges, ha egy gyerekre akarjuk bízni a világ megmentését. Hiszen ez nem lett volna feltétlenül szükséges, csak akkor, ha Dumbledore hisz a jóslatokban. A minisztérium ugyanis tele van olyan jóslatokkal, amelyek soha nem váltak valóra, és Dumbledore maga is elárulta, hogy szerinte el lehet kerülni a jóslatok beteljesülését. Akkor csak azért teszi mindezt, mert Voldemort hisz benne? Pedig nem kell Harry Potternek lenni ahhoz, hogy megsemmisíts néhány horkruxot, majd megöld a legyengült Sötét Nagyurat, hiszen ezekhez nem szükségeltetik emberfeletti erő, vagy különleges képesség. Akkor miért is teszi ki szegény fiút mindenféle traumának és veszélynek, ha ez nem feltétlenül szükséges...

3. Szabály- és törvényszegésre buzdít 

Albus Dumbledore különös viszonyban áll a szabályokkal és törvényekkel. Gyakran előrébb valónak tartja a kitűzött célt, vagy az általa kedvelt személyek jóllétét, mint a törvények és szabályok betartását, erre pedig rengeteg példa áll rendelkezésünkre:

• Rebeus Hagrid: hagyja, hogy a vadőr állatokkal kísérletezzen, és az ismeretlen, keresztezett fajoknak a diákokat is kitegye. Nem ismerem a varázsvilág törvényeit, de ha sárkányt nem szabad tartani, akkor kétlem, hogy három fejű kutyát, vagy durrfarkú szurcsókot lehetne.
• Harry Potter: azt sem tudom, hol kezdjem a felsorolást. A fiú esetében éppen az a baj, hogy maga az igazgató buzdítja szabály- és törvényszegésre, már az első évtől fogva. Az esetek többségében nem bünteti meg, amikor megszegi az iskola szabályait (pl. amikor éjszaka kijár Edevis tükréhez), sőt, előfordul, hogy meg is jutalmazza (első tanév végi pontlavinája). A Titkok kamrája elején nem kapnak komoly büntetést (pl. pontlevonást, kirúgás) a repülő Ford Anglia használatáért (törvényszegés), a végén pedig Dumbledore professzor 200-200 ponttal jutalmazta a fiút és legjobb barátját Ronald Weasleyt, pedig Ginny megmentéséhez és a baziliszkusz legyőzéséhez is jó pár szabályt áthágtak (pedig kérhettek volna segítséget egy felnőttől). Komoly törvényszegésre is ráveszi a gyereket, amikor az engedélyezett használattól eltérő célra használtatja vele az időnyerőt, vagy amikor egy szökött rab megmentésére kéri őt.
• A tekergők: a kivitelezést ugyanis nem ma kezdte az igazgató, már Harry Potter szülei korában is tapasztalhattak tőle hasonlót a diákok. A legemlékezetesebb eset természetesen az a "csíny", amely majdnem Perselus Piton életébe került, mégsem vont maga után kirúgást.

Dumbledore maga is akkor tartja be a törvényeket, ha épp neki tetszik. Már a Főnix rendjének létezése sem törvényes, ha engem kérdeztek, hiszen bejegyzetlen paramilitáris szervezetről van szó. Emlékszem, hogy gúnyosan húztam a számat az ötödik kötet olvasása közben, amikor kiderül, hogy a miniszter attól fél, hogy az igazgatónak van egy serege, de ha belegondolunk, akkor félelme nem volt alaptalan. Albus Dumbledore-nak bizony már rég óta van egy serege, ami hozzá, nem pedig a minisztériumhoz hűséges, ez pedig komoly kockázatot jelent a varázstársadalom számára. Persze Caramel csak a saját hatalmát féltette, de ez nem von le semmit a dolog súlyából.

Azzal, pedig, hogy az igazgató nem jelenti, hogy törvényt szegnek az ismerősei, ő maga is bűntárssá válik, így maga is törvényt sért. Nem jelenti fel Hagridet a rengeteg veszélyes lény miatt, amit felnevel, és aminek kiteszi a diákokat. Biztos vagyok abban, hogy az igazgató azt sem jelentette a minisztériumban, hogy a bölcsek kövét egy három fejű kutya kíséretében egy állami iskolában kívánja őrizni. Tudtommal nem kért engedélyt egy vérfarkas tanárként való alkalmazásához egy állami iskolában, ahogyan azt sem jelentette, hogy Mordon professzor főbenjáró átkot használ a diákokon. Ne felejtsük el azt sem, hogy részt vett egy szökött rab és egy halálra ítélt hippogriff megmentésében. Tudomást szerez Voldemort gyenge pontjáról, a horkruxokról, de nem értesíti róla a megfelelő hatóságokat, így biztosan bűnös lehet valamilyen nyomozás akadályozásában.

4. Elfogult, kivételez, igazságtalan 

Habár sok esetben lazán kezeli a szabályokat, és nem feltétlenül tartatja be őket a diákokkal, ez sajnos nem minden esetben igaz. Valójában csak azokkal kapcsolatban nézi el a törvény- és szabályszegést, akiket kedvel, vagy akik valamiért fontosak a számára. Emlékeztek, milyen felháborító módon adott pontokat a Griffendélnek az első kötet végén? A termet már kidíszítették a Mardekár színeiben, szegény diákok nem csak hitték, hanem tudták, hogy megnyerik a kupát, erre Dumbledore pontokat osztogat a Griffendélnek szabályszegésért, ráadásul pont annyit, hogy megnyerjék a kupát. Igen, mert a bölcsek köve megmentéséhez az iskola kb. minden szabályát meg kellett szegniük Harryéknek. A Mardekár is veszített abban az évben egy csomó pontot Draco miatt, képzeljétek milyen komoly erőfeszítés árán tudtak mégis annyit összeszedni, hogy megnyerjék a kupát, erre az igazgató semmibe veszi a kemény munkát, és elveszi tőlük a megérdemelt jutalmat.

5. Veszélyezteti a diákok biztonságát

Fentiekből adódik, hogy Albus Dumbledore az évek során rengeteg olyan döntést hozott, amelynek akár tragikus következményei is lehettek volna. Ne feledjük, hogy az iskolában maximum huszonkét felnőtt tartózkodik, nekik kell megvédeniük 280 tanulót (hogyha minden évfolyamban annyi diák van, mint Harryében). Ez pocsék arány, ha figyelembe vesszük azt, hogy itthon egy osztálykirándulás esetében a kötelező arány 1 felnőtt / ~10 gyerek. A helyzetet megint súlyosbítja a kastély beláthatatlan méretei, illetve a titkos átjárók és rejtekhelyek mennyisége, illetve a Tiltott Rengeteg létezése, mérete és veszélyei.

Mindezek ismeretében az ember azt gondolná, hogy kétszer is meggondolja majd az igazgató, mielőtt komolyan veszélyeztetné a rá bízott gyerekek testi épségét. Dumbledore professzor ehhez képest olyan veszélyfaktorok előfordulását tette lehetővé, amelyek akár a diákok életébe is kerülhettek volna.

• Harry első tanévében például rögtön kettő ilyen is volt:
  - egy sötét varázsló által áhított tárgy elhelyezése az iskolán belül: mi lett volna, ha Voldemort az parancsolja Mógusnak, hogy zsarolja meg az igazgatót, ehhez pedig ő elrabol néhány gyereket és talán megkínozza, vagy megöli őket? Már a troll is majdnem megölte Hermionét, csoda, hogy mással nem próbálkozott,
  - egy három fejű kutya elhelyezése az iskolán belül, egy egyszerű alohomorával nyitható ajtó mögött. Most komolyan! Nem csak a griffendéles elsősök tévedhetnek el egy ilyen hatalmas épületben, hanem bármelyik ház tanulói. Áldhatják az isteneket, hogy senki más nem tévedt oda és sérült meg.
• A második évben sem volt másképp: mint már fent is említettem, biztos vagyok benne, hogy a Titkok kamráját jóval hamarabb is le lehetett volna zárni, ha Dumbledore igazán akarja.
• A harmadik tanévben: az igazgató úgy döntött, hogy vérfarkast alkalmaz. Én nagyon kedvelem Lupin professzort, de ez a döntés komoly veszélynek tette ki a magukat megvédeni nem tudó diákokat. És majdnem komoly baj is történt a tanév végén, amikor a professzor elfelejtette meginni a farkasölő főzetet... Megint csak a szerencsének köszönhették, hogy senkinek nem esett komoly baja.
  Nem szólva arról, hogy ebben a tanévben teszi meg Hagridet tanárnak is, ami a gyerekek biztonsága szempontjából nem éppen ideális kinevezés (hippogriff incidens, keresztezett fajok).
• A negyedik tanévben belement, hogy megrendezzék a Trimágus tusát. Dumbledore sejtette, hogy Voldemort erősödik, erre megengedi, hogy a saját iskolájában megrendezzenek egy olyan versenyt, amelynek könnyen halálos kimenetele is lehet a résztvevők számára. Tálcán nyújtja a lehetőséget, hogy valaki balesetnek tüntesse fel a diákok halálát, már-már kiszolgáltatja őket a rosszakaróknak. És milyen a verseny felügyelete? Két olyan feladat is van, amely során a tanárok nem nagyon vagy csak késleltetetten tudnának segíteni a bajbajutott diákokon: a tó mélyén és a labirintusban zajló fordulókra gondolok. Mit tehettek volna, ha a tóban az egyik versenyző baleset során eszméletét veszti? A gyerek nem tud segítségért kiáltani, ha nincs magánál. Ugyanez a probléma a labirintussal is. A forduló elején megmondják a versenyzőknek, hogy baj esetén színes csillagokat szórjanak fel, de mi van ha eltörik vagy elveszik a pálcájukat, vagy eszméletüket vesztik?
• Az ötödik kötetben zárkózott viselkedésével sodorja veszélybe Harryt (és bárkit, aki hajlandó a fiút követni), de mást szerencsére abban a tanévben nem fenyegetett komoly veszély.
• A hatodik kötetben Dumbledore tudja, hogy Draco feladata őt megölni, mégsem távolítja őt el az iskolából, sőt, még csak nem is segít neki. Nem próbál beszélni vele, elmagyarázni, hogy más módja is van a problémák megoldásának, és hogy megbocsát neki, amiért egyáltalán eszébe jutott, hogy megölje.

+1. A nagyobb jó

Nem akarok belemenni az igazgató sötét múltjába, de mindenképpen említésre méltónak találom ezt a nézetet, mert úgy érzem, hogy sok döntését befolyásolja. A Grindelwalddal való barátsága során a fiatal Albus Dumbledore úgy érzi, rendben lenne leleplezni a varázsvilágot és szolga sorba kényszeríteni a muglikat a nagyobb jó érdekében. Szerencsére benő a feje lágya, és rájön, hogy nem tehetünk embereket rabszolgává, és hogy a titoktartás valójában mindkét társadalom javát szolgálja. Úgy érzem azonban, hogy nem adta fel teljes mértékben a "nagyobb jó" ideálját. A könyvek során tanúsított viselkedését én legalábbis nem tudom máshogy magyarázni.
A nagyobb jó érdekében, érdemes egy gyermeket egy bántalmazó családnál hagyni, a nagyobb jó érdekében érdemes ugyanezt a gyereket lehetetlen feladatokra bírni, és ennek érdekében egy csomó diákot veszélyeztetni. Rendben van felnevelni úgy, hogy a halálba küldhessük... Jó ideje sejtette, hogy Harrynek fel kell majd áldoznia magát, és hogy ebbe valószínűleg belehal majd, mégsem hagyta, hogy nyugodt és boldog gyerekkora legyen.
És nem csak Harryt mozgatta bábként, hanem a környezetében élők többségét is. Folyamatosan befolyásolja az embereket, hiszen mindenkiről tudja, hogyan hathat rá. Pitonra Lily emlékével, Caramelre a hatalom illúziójával, Harryre a hős komplexusával, stb. Mindezt persze a nagyobb cél érdekében, Voldemort legyőzéséért. Vajon a tény, hogy megnyerték a háborút és a szereplők egy része még túl is élte azt jelenti, hogy a cél szentesíti az eszközt? Hogy Dumbledore-nak igaza volt?
Mindezek ellenére, én úgy hiszem, hogy elismerhetjük a tudását, a bölcsességét, a stratégiai érzékét. Elmondhatjuk, hogy mindig kiállt azok mellett, akik fontosak voltak a számára, és nagyon tudott volna szeretni, ha képes lett volna valakit újra közel engedni magához. A sok jó tulajdonság ellenére ne felejtsük el, hogy nem volt tökéletes ember. Akaratlanul is, de hozzájárult a Griffendél és a Mardekár közötti ellentét mélyedéséhez, biztosan jó sok embert meg is bántott bizonyos megnyilvánulásaival, és voltak, akik emiatt bizalmukat vesztették. Azt is el tudom képzelni, hogy a kivételezése volt néhány személynek az utolsó csepp a pohárba, ami Voldemort oldalára taszította őket.

Apa & fia

Eredeti cím: Chichi Kogusa (ちちこぐさ)
Francia cím: Père & Fils
Fordító: Géraldine Oudin
Kiadó: Éditions Ki-oon
Kiadás éve: 2016
ISBN: 978 235 592 952 6

A manga Torakichi és Shiro történetét mutatja be. Torakichi házaló gyógyszerész, így nem sok ideje marad a családjára. Amikor azonban szeretett felesége elhuny és maga után hagy egy két éves kis fiút, Torakichi a fájdalmában és kétségbeesésében lemond fia neveléséről és nővérénél hagyja. Két évvel később azonban rájön mekkora hibát követett el, és úgy dönt, hogy magához veszi a négy éves Shirot. Együtt beutazzák Japánt és szépen lassan megismerik egymást.

Azt hiszem nem kell sokkal többet elmondanom a történetről ahhoz, hogy értsétek miért is szeretem annyira ezt a sorozatot. Torakichi az első kötetben azt sem tudja mit kezdjen a gyermekével, csak annyit tud, hogy szereti. Nem gondolt bele, hogy nem lesz könnyű egy gyászoló négy évessel gyalog bejárni az országot, nem tudja miért kisfia miért sír olyan sokat, miért nem tudja átaludni az éjszakákat, hogyan tudná megnyugtatni, és hogyan lehetne jó apa. Nem ért hozzá, fogalma sincs semmiről, de azért megpróbálja, sőt, mindent megtesz ami hatalmában áll ahhoz, hogy boldoggá tegye Shirot. 

Fantasztikus karakterfejlődésen megy át apa is, fia is a kötetek során. Lassan kezdik megismerni, megérteni egymást, ami mindkettejüknek segít megküzdeni a gyásszal. Megtanulják, hogy számíthatnak egymásra, bízhatnak a másikban. Gyönyörű látni ahogy Shiro fejlődik, tanul és egyre magabiztosabbá válik, ahogy egyre biztosabb, hogy többet nem fogják elhagyni. És megható Torakichi igyekezetét látni, hogy jó apja legyen a négy éves kisfiúnak.

A két főszereplőn kívül tömérdek másik is megjelenik a történet során. Ott vannak Torakichi ügyfelei, akik mindig vendégül látják a két utazót, és akik tele vannak jó (gyakran kéretlen) tanácsokkal a gyereknevelést illetően. Az utazás minden állomása fontos leckét tartogat a kis család számára, amit gyakran azokon a szereplőkön keresztül tanulnak meg, akikkel útjuk során találkoznak.

Ott van Torakichi családja: a nővére (az ő családja) és a bátyja, akik imádják Shirot, és nagyon aggódnak értük. És ott vannak Torakichi bolond kollégái, akik esetében nem értem hogyan bízhatnak rájuk bármilyen felelősséggel járó munkát. De legalább viccesek...

A történet tele van szeretettel, törődéssel, olvasása frissítő hatású, olyan mint egy nagy anyai ölelés. Én egyszerűen imádom ezeket a kedves mangákat, amelynek olvasása után az ember úgy érzi, újult erővel vághat neki az életbe. Ilyen a Love*Com, és a Barakamon is, de az Apa & Fia két szereplője az, aki igazán közel áll a szívemhez.

Franciául jelenleg 5 kötet kapható, de nagyon remélem, hogy hamarosan megjelenik a folytatása is, és tovább élvezhetem ezt a szívet melengető történetet.

A lepkegyűjtő

Eredeti cím: The Collector

Szerző: John Fowles

Fordító: Róna Ilona

Kiadó: Európa kiadó

Kiadás éve: 2015

ISBN: 978 963 079 989 8 

Fülszöveg: Ferdinand, ​​a lepkegyűjtő megüti a totó főnyereményt, úgyhogy módjában áll gyűjteményét új, mindennél csodálatosabb példánnyal gyarapítani. Csak éppen a gyűjteménynek ez az ékessége nem pillangó, hanem leány: Miranda, a szép, szőke festőnövendék, akit az eszelős fiatalember őrült módszerességgel elrabol, és félreeső, vidéki házának e célra átalakított pincéjében fogva tart. Méghozzá semmi másért, csak hogy – akár a lepkékben – gyönyörködhessen benne, a birtokában tudja. „Olyan volt, mintha fogtam volna egy nagy kék szalagost, vagy egy spanyol fritillária királynőt. Ezzel azt akarom mondani, olyan volt, ami csak egyszer sikerül az embernek az életben, és akárhány életben meg se történik. Ilyesmiről inkább csak ábrándozni szoktunk, s magunk sem hisszük, hogy valaha csakugyan elérjük" – mondja Ferdinand. Miranda pedig ezt írja titkos naplójába: „Én csak egy példány vagyok egy sorozatban. Ha megpróbálok kilibbenni a sorból, olyankor gyűlöl. Nekem azt a sorsot szánta, hogy mindig szép legyek, mindig ugyanaz, gombostűre tűzve, holtan. Tudja ő jól, hogy elsősorban az élet adja a szépségemet, de neki a halott énem kell. Ezt kívánja: éljek, de holtan." Kettőjük több hónapos, tragédiába torkolló együttlétének története – az első, ma már klasszikusnak számító modern pszicho-thriller – a filmvásznon is világsikert aratott.

Vélemény: A lepkegyűjtő volt John Fowles első regénye, ami az Egyesült Királyságban 1963-ban jelent meg. A borító szerint ez volt az első pszichológiai thriller, ezért én ajánlom is, hogy ezt az olvasáskor vegyétek figyelembe.

A történet több részből áll: az első rész Frederick Clegg, az emberrabló szemszögéből játszódik, első szám első személyben, múltidőben; a második részben visszatérünk a történet elejére, naplószerű bejegyzésekből áll, amiket Miranda ír a fogsága alatt, majd a harmadik és negyedik rész újra Clegg szemszögéből íródott. A könyvben nincsenek fejezetek, az első rész oldalas, a második, a harmadik és a negyedik.

Nagyon különös olvasási élményt nyújtott ez a könyv. Soha nem fordult elő korábban, hogy egy regény ilyen kevés érzelmet váltott volna ki belőlem. A thriller műfajának irodalmi eszköztára leginkább a váratlan fordulatokból, az olvasó félrevezetéséből, elbizonytalanításából, megbízhatatlan narrátor, illetve függővégek alkalmazásából (fejezetek végén) áll. Egy ilyen regény egyre fokozza az olvasóban az izgalmat egészen a tetőpontig, amely gyakran nem hoz megkönnyebbülést. Fenyegető légkört teremt a szerző, így szippantja be a gyanútlan olvasót. A pszichológiai thrillerek általános témája szokott lenni az emberrablás, a megszállottság. A lepkegyűjtőnek is ez a témája, a korábban felsorolt eszközökből azonban egyet sem érzékeltem olvasás közben. A történet kiszámítható volt, egy pillanatra sem kételkedtem abban, milyen lezárása lesz, a kiszámíthatóság miatt pedig nincs izgalom sem. Annak ellenére, hogy az első részben a bűnöző gondolatait láthatjuk, mégsem éreztem magam kellemetlenül, nem találtam félelmetesnek a történetet.

Azt gondolom, hogy a probléma leginkább a regény női főszereplőjével volt. Talán az olvasó is jobban félne, ha az elrabolt nőből is ez az érzés áradna. A második részben Miranda napló bejegyzéseit olvashatjuk, amik csak nagyon ritkán szólnak a fogságáról. Meglepő módon általában politikai és filozófiai nézeteit osztja meg velünk... Nem éppen erre számítanék egy thrillerben. A lány ráadásul nézeteiben borzasztóan sznob, így idegesítővé is válik egy idő után. Szerinte vannak a kevesek, a kiválasztottak, akik képesek az elvont dolgokat, az igazságot látni, illetve valóban megérteni a világ működését, már-már felsőbbrendű lények; és van a buta, állati tömeg, akit intellektuális hiányosságai miatt le kell nézni. Naplóbejegyzéseiből az tűnik ki, hogy a lány úgy látja, képletes háború dúl az emberiség e két csoportja között:

"Mert gyűlölnek bennünket valamennyien, ahányan csak vannak, gyűlölnek, mert mások vagyunk, mert nem tartozunk közéjük, gyűlölnek, mert ők nem lehetnek olyanok, mint mi."

Később azt állítja, hogy nagyképűségük miatt is gyűlöli őket, de nem veszi észre, hogy azzal, hogy önkényesen a "kevesek" csoportjába sorolja magát, ő maga is nagyképűsködik:

"Utálom a tudatlanságot és a neveletlenséget. Utálom a nagyképűséget és a hamisságot. [...] Utálok mindent, ami közönséges, a korlátolt kisembereket, akik egy cseppet sem szégyellik a korlátoltságukat, kicsinyességüket."

 A röhej az, hogy nem tartja a "keveseket" feltétlenül jó embereknek, mégis piedesztálra emeli magát és társait, mert úgy érzi olyan isteni tudás birtokában vannak, amit más nem képes megérteni. A baj csak az, hogy szerintem sokkal rosszabb egy olyan ember, aki jól felfogja a világ működését és mégsem tesz semmit másokért, mint az aki nem ért semmit ezekből a dolgokból.

Félreértés ne essék, természetesnek érzem, hogy egy rabságban tartott lány utálja fogvatartóját, és ehhez egy egész filozófiát képes felépíteni. A baj csak az, hogy bejegyzései alapján nem vagyok biztos abban, hogy ez a gondolkodásmód új keletű lenne nála.

Sokan azzal kritizálják a regényt, hogy John Fowles utálja a "munkásosztályt", és regénye is ezt tükrözi. Clegg azonban könyvelő a városházán, szóval nem éppen idióta, problémája nem innen származik.John Fowles azzal védekezett, hogy ő egy olyan társadalom veszélyeit akarta bemutatni, amelyben a pénzügyi jólét egyre többeknek elérhető, a hatalom (pénzügyi helyzeténél vagy pozíciójánál fogva) pedig intellektuálisan alkalmatlan személyek kezébe kerül. Azt állítja egy esszéjében, hogy Epheszoszi Hérakleitosz filozófiáját akarta bemutatni, amely a társadalmat két csoportra osztja: vannak jók (aristoi, nem feltétlenül nemesi származású) és van a tömeg (hoi polloi, gondolkodásra képtelen, konformista tömeg). Fowles azt az üzenetet szerette volna átadni, hogy ennek a megosztásnak nem emberek között kellene léteznie, hanem az emberen belül.

Nekem ezzel a magyarázattal két problémám is van:

1. Utánanéztem az interneten, és sehol nem találtam olyat, hogy Herakleitosz valóban mondott volna ilyesmit. Kereséseimre mindig csak Fowles interjúi jöttek elő, a görög filozófustól semmi. Beleolvastam valamennyire a "munkáiba" (állítólag szóban tanított, tehát nem ő írta le), és abban sem találtam ilyesmit. Habár ő maga láthatóan nem állított ilyet, viselkedésében valóban volt némi felsőbbrendűség, és tényleg lenézte a tömeget. Nagyon nehéz őt megérteni, és szerintem szándékosan fogalmazott így, hogy csak azok értésék meg, akik érdemesek rá. De azért fontos szerintem megjegyezni, hogy rövid kutatásaim alapján, azért ezen nézeteit egyszer sem fogalmazta meg egyértelműen.

2. A regény nem tükrözi az üzenetet. Azt hiszem ehhez rossz műfajt választott. Itt tényleg a "buta" tölti be a "gonosz" szerepet, az "okos" pedig az "áldozatét". Persze látjuk, hogy Miranda nagyon távol áll a tökéletességtől, de annyira nem, hogy ne merüljön fel az olvasóban, hogy a szerző azt gondolja, a "buták" rossz emberek.

Azt gondolom, hogy a filozofálgatásnak ez a formája nem illik a thriller műfajához, hiszen pont emiatt veszítette el a műfaj jellegzetességeit. Az embert felidegesítette a lány nézetei, a több órányi filozofálgatás hatására pedig már egyáltalán nem volt meg a thrillerre jellemző titokzatos, félelmetes hangulat.

Pedig a regénynek volt néhány érdekes fordulata. Érdemes lett volna például jobban kidolgozni a Stockholm-szindróma kialakulását, azt, hogy meddig juthat el valaki benne, mennyire képes megkedvelni a fogvatartót. Vagy Frederick szexuális "problémáját" is érdemes lett volna kidolgozni, az olvasó talán jobban értette volna a motivációkat. Az aszexualitás (A kifejezés azokat a személyeket jelöli, akik ritkán vagy egyáltalán nem éreznek szexuális vonzódást mások iránt, ami nem jelenti azt, hogy képtelenek szeretni) ugyanis a hatvanas években még nem volt olyan közismert fogalom, és teljesen elképzelhető, hogy az aszexuális férfiakon sokkal nagyobb társadalmi nyomás (a férfi ideának való megfelelési kényszer súlya), mint az aszexuális nőkön. Szerintem érdemes lett volna többet elidőzni ezen a vonalon.

Negativitásom ellenére a regény egyáltalán nem volt rossz, inkább furcsa. Egy huzamra olvastam el (a fejezetek hiánya mondjuk majdhogynem rákényszeríti az embert... okos húzás), és egyáltalán nem bántam meg. Sajnos a női főszereplő nagyon idegesített, és szerintem nem viselkedett a helyzethez megfelelő módon (sokkal többet agyaltam volna a szökési lehetőségeken, azon, hogy mivel érdemeltem ezt ki, többet gondoltam volna a családomra és a szeretteimre). Őszintén szólva kíváncsibb lennék Clegg következő áldozatára, mint Mirandára bármikor a könyv olvasása közben.
Érdekes olvasmány volt, elgondolkodtató, de az utolsó oldalakon kívül engem érzelmileg egyáltalán nem érintett meg. Persze ezzel sokan máshogy vannak, a regény megjelenése óta ugyanis több bűnöző (sorozatgyilkosok, emberrablók, stb.) is hivatkozott A lepkegyűjtőre mint ihletet adó műre, vagy viselkedésük magyarázatára. Köztük a leghíresebbek: Leonard Lake és Charles Ng, Christopher Wilder, illetve Robert Berdella. Úgyhogy reakcióm talán éppen hogy épelméjűségem bizonyítéka.

Perselus Piton professzor

Perselus Piton 1960 január 9-én született Porf-Esekben a Fonó soron, egy iparváros szegényebb részén Eileen Prince és Tobias Piton egyetlen gyermekeként. Apja mugli, anyja boszorkány volt, így a gyermekük félvér lett.

Perselus Piton egy városban élt Lily és Petunia Evansszal. A családfő erőszakos hajlamai miatt a fiú sok időt töltött házon kívül, így találkozott velük kilenc évesen. Lilyvel hamar összebarátkoztak, hiszen ők voltak a városka egyetlen varázsló gyermekei, a fiatal Perselus később bele is szeretett kis barátnőjébe.

Ő és Lily 1971-ben kezdték meg tanulmányaikat a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában, a Teszlek Süveg a Mardekárba osztotta Pitont, míg Lily a rivális házba, a Griffendélbe került. Hamar szerzett magának ellenségeket is, James Potter és Sirius Black, akik szintén ennek a háznak voltak a diákjai.

Perselus okos fiatalember volt, kitűnő eredményeket ért el tanulmányai során. Képes volt javítani a megtanult bájitalok receptjein, illetve saját bűbájokat és átkokat fejlesztett ki, később kitűnő legilimensz lett, illetve képes volt seprű nélkül is repülni. Intellektusa révén be is került a Lump klubba. Egészen fiatal korban kezdett érdeklődni a fekete mágia iránt, mindezek mellett hamar megtanulta mardekáros társaitól a tisztavér felsübbrendűségének elvét, mindez pedig a mugli születésű Lily Evansszal való barátságába került.

Perselus Piton valószínűleg a Rémisztően Agyfacsaró Varázstani Szigorlat (RAVASZ), és roxforti évei után vált Halálfalóvá néhány évfolyamtársával együtt.

Rövid ideig szollgálta csak a Sötét Nagyurat, átállt ugyanis miután rájött, hogy következő áldozata Lily Evans és családja lenne. Az Albus Dumbledore vezetése alatt álló Főnix Rendjének tagja lett, vállalta a kémkedéssel járó veszélyeket, és mindent megtett annak érdekében, hogy megments a nőt, akit még ennyi év után is szeretett, de sajnos hiába.

Perselus Piton 1981-ben lett Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolájának bájitaltan professzora és a Mardekár házvezető tanára, habár a sötét varázslatok kividése posztra pályázott. Szokatlan lehetett, hogy ilyen fiatalon ilyen felelősségteljes pozícióba jutott, de meglehet, hogy akkoriban ő volt az egyetlen mardekáros tanár a Roxfortban. Piton professzor szigorú, szőrszálhasogató, gyakran igazságtalan tanár volt, mégis rendkívül hatékonyan végezte munkáját, amivel kivívta a többi professzor tiszteletét is. Habár saját házával is szigorúan bánt, mindig megpróbált kedvezni saját diákjainak.

Hihetetlen tehetségét bájitalok terén ebben az időszakban kamatoztathatta igazán, a tudományág kiváló mesterévé vált, olyan bonyolult bájitalokat is képes volt elkészíteni, mint a farkasölő főzetet. Ez sajnos csak türelmetlenebbé tette diákjaival szemben, RAVASZ felkészítő osztályába csak azon tanulókat volt hajlandó felvenni, akik Kiváló jegyet kaptak a Rendes Bűbájos Fokozaton (RBF), mert csakis róluk tudta elképzelni, hogy megvan bennük a tárgyhoz szükséges szenvedély és kitartás.

A Potter család halála után és a Sötét Nagyúr ideiglenes eltűnésének időszakában Piton professzornak különösen óvatosnak kellett maradnia. Dumbledore és ő maga is gyanították, hogy a Nagyúr egyszer visszatérhet, ezért kellett a professzornak úgy cselekdnie mindvégig, hogy a háború folytatása esetén újra kémkedhessen. Mindez komoly önuralmat igényelt, folytonos odafigyelést, hiszen a volt halálfalók gyermekei minden mozdulatáról értesíthették szüleiket.

Amikor tehát Harry Potter 1991-ben a Roxfort diákja lett, magától értetődő módon viselkedett hidegen és elutasítóan. Ez valószínűleg nem eshetett nehezére, hiszen legnagyobb ellenségének fia, illetve annak élő bizonyítéka volt, hogy Lily nem őt szerette. Mindezek ellenére többször is megmentette a fiút, segített neki.

Az 1991/1992-es tanév ideje alatt Nicolas Flamel Dumbledore gondjaira bízta a Bölcsek kövét, mert gyanították, hogy veszélyben lehet. Ebben az évben kezdte Mógus professzor oktatni a sötét varázslatok kivédése tantárgyat. Hamar gyanús lett, így Perselus Piton feladata lett a leleplezése, illetve hogy megakadályozza a kő ellopását. Valószínű, hogy nem tudott arról, hogy Mógus Lord Voldemorttal osztozott a testén.

Piton professzor nem játszott jelentős szerepet az 1992/1993-as tanév során, amikor a fiatal Tom Denem emléke megnyitotta a Titkok kamráját. Nagyobb szerepe volt azonban az 1993/1994-es tanévben, hiszen ő főzte Lupin professzornak a farkasölő főzetet, illetve tanév végén megpróbálta Harry Pottert, Hermione Grangert és Ron Weasleyt megmenteni az Azkabanból szökött rabtól, Sirius Blacktől. Akkoriban nem tudott még a férfi ártatlanságáról, meg volt győződve arról, hogy ő árulta el Lily Evanst, ezért pedig valószínűleg még jobban utálta, mint diák éveik alatt. A mentési kísérlet azonban nem sikerült, hiszen diákjai ellene fordulnak és elkábítják bájitaltan professzorukat. Biztos volt abban, hogy a gyerekek segítettek Blacknek a szökésben, felháborodásában és mérgében elárulta mindenkinek, hogy Remus Lupin vérfarkas.

Az 1994/1995-ös tanévben szervezték meg a Trimágus tusát, amikor Harry Potter nevét valaki bele tette a Serlegbe. Piton professzor nem hitt Harrynek, amikor a fiú azt állította, hogy nem ő jelentkezett a tusára. Ebben a tanévben szerez Harry Potter tudomást Piton professzor halálfaló múltjáról, de Dumbledore megnyugtatja, mondván biztos a férfi hűségében, habár ennek okát nem árulja el.
Piton professzor hamar észrevette, hogy a karjába égetett Sötét jel egyre erősödik, egykori halálfaló társa, Karkaroff is tesz róla említést, félve a Sötét Nagyúr haragjától. Év végén, Lord Voldemort visszatérése után Dumbledor és McGalagony professzor társaságában ő tör be Barty Kupor (az ál Rémszem Mordon) irodájába, hogy megmentse Harry Pottert, később pedig megmutatja Caramell Mágiaügyi miniszternek a Sötét jegyét, ezzel próbálva bizonyítani, hogy a Sötét Nagyúr visszatért.

Az 1995/1996-os tanéve alatt Piton professzor megpróbál segíteni Harry Potternek okklumenciát tanítani, hogy a fiú képes legyen Voldemort Nagyúrral való mentális kapcsolatának irányítására. Egyikük sem képes azonban előítéletein és ellenérzésein felülkerekedni, az óráknak pedig végeszakad miután a fiú engedély nélkül belenéz Piton professzor merengőben tárolt emlékeibe. Mindezek ellenére Harry Potter év végén Piton professzorhoz fordul segítségért, amikor úgy hiszi, hogy keresztapját elrabolták. A bájitaltan professzor a körülmények miatt úgy tesz, mintha nem értené mit akar a fiú mondani, de azonnal értesíti Dumbledore-t és a Rendet, amint lehetősége adódik rá.

Az 1996/1997-es tanév különösen nehéz volt Piton professzor számára. Még a nyári szünidő alatt megszeghetetlen esküt tesz Narcissa Malfoynak arra, hogy segíti Dracot feladata teljesítésében. Mindezt azért vállalja, hogy kiderítse mit is kell a fiúnak tennie, illetve, hogy Bellatrixnak bizonyítsa a Sötét Nagyúr iránti hűségét. Később értesül azonban arról, hogy Draconak azt parancsolta a Nagyúr, hogy ölje meg Dumbledore-t. Az igazgató úr a nyáron súlyosan megsérült, haldoklott, így arra kérte Piton professzort, hogyha eljön az idő, ne hagyja, hogy Dracoból gyilkos váljon, ölje meg inkább ő. A professzor sokáig nem egyezik bele, egyrészt mert megkedvelte az igazgatót, másrészt pedig azért mert tudta, hogy ezzel a tettel semmi esélye nincs arra, hogy a háború után újra beilleszkedjen a varázsló társadalomba. Mindezek ellenére végül elvállalja a feladatot, de mindez fájdalmat okoz neki.

Albus Dumbledore halála és Voldemort felemelkedése után Perselus Piton egyre jelentősebb szerepet töltött be. Ő az, aki elárulja Harry Potter indulásának pontos dátumát Voldemortnak, majd ő adja Mundungusnak a hét Harry ötletet. A Rendet megtámadják a halálfalók, amikor a fiút próbálják biztonságos helyre vinni, a küzdelem során Piton professzor véletlenül levágja George Weasly fülét, amikor egy másik halálfalót próbált megcélozni.

Az 1997/1998-as tannév alatt Piton professzor válik a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola igazgatójává, két halálfaló, Alecto és Amycus Carrow pedig szintén csatlakoznak a tanári karhoz. Piton professzor a tanév alatt mindent megtett ahhoz, hogy diszkréten védje a diákokat és visszafogja a Carrow testvéreket. A professzor végig konzultál Dumbledore portréjával, továbbra is kap tőle utasításokat. Ő kérte például arra, hogy adja oda Griffendél kardját Harry Potternek úgy, hogy az ne tudja meg, ki is segített neki (hiszen a fiú nem látta volna szívesen Dumbledore meggyilkolása után, illetve veszélyes lett volna, ha Voldemort Nagyúr meglátja a fiú elméjében, hogy a bajitaltan tanár segített neki). A kardot egy fagyott tavacska aljára helyezte, és őz patrónusa segítségével csalta oda Harryt.

Neville Lognbottom szerint a tanév alatt alig látták Piton professzort. ennek oka vagy az, hogy végig az igazgatói irodában tartózkodott, vagy pedig hogy minden szabadidejét azzal töltötte, hogy a triót szemmel tartsa. A diákok természetesen nem kedvelték az új igazgatót, a feloszlatott Dumbledore serege újra összeállt Ginny Weasley, Luna Lovegood és Neville Longbottom vezetésével.

Amikor Harry Potter visszatért a kastélyba, a Carrow testvérek a Sötét jegy segítségével szóltak a Sötét Nagyúrnak, Piton professzor pedig McGalagony professzortól kért felvilágosítást a fiú hollétéről, a Griffendél házvezetője azonban letámadja. A többi hézvezető tanár is megérkezik, így Piton professzor inkább a menekülést választja.

A roxforti csata alatt Voldemort magához hívja Pitont a Szellemszállásra. Elmagyarázza neki, hogy úgy gondolja, hogy mivel ő ölte meg Dumbledore-t, ő a bodza pálca valódi ura. Piton megpróbálja megmagyarázni, hogy nem így van, de a Nagyúr parancsot ad Nagininek, aki megharapja, halálos sérülést okozva a férfinak. Halála előtt azonban még van ideje a legfontosabb emlékeit átadni Harry Potternek, a fiú ez alapján érti meg, kihez volt a férfi valóban hűséges, és hogy mi lesz a feladata, hogyan tudják megnyerni a háborút.

Perselus Piton portréja nem került ki automatikusan az igazgatói iroda falára, hiszen elhagyta hivatalát, amikor a roxforti csata előtt elmenekült. Harry Potter azonban kibékülése jeléül elintézte, hogy a festményt mégis kitegyék a falra. Tisztelete újabb jeléül pdig középső fiát is róla nevezte Albus Perselus Potternek.

Perselus Piton halála után Rita Vitrol megjelentetett róla egy könyvet, amelynek címe Piton: Gazember vagy Szent?

2016-os kedvencek

Idén sikerült összesen 60 könyvet elolvasnom a tavalyi 47-hez képest, ami szerintem egészen elfogadható fejlődést mutat. Ahogyan előző évben, úgy idén is szeretném kiemelni azokat az olvasmányokat, amelyek a legmélyebb benyomást tették rám. Nagyon nehezemre esett kategóriánként csak egy könyvet választanom, hiszen idén, nagy szerencsémre, rengeteg fantasztikus könyvvel kerültem szembe.

Gyermekirodalom

• A csíkos pizsamás fiú

A történet egy igazán különös időszak igazán különös körülményei közé sodort nyolc esztendős fiú egy évét dolgozza fel. A történet az ő szemszögéből íródott, az utolsó fejezeten kívül ő a narrátor, így a környező világot egy gyerek értelmi képességeinek szűrőjén keresztül ismerhetjük meg, ami ebben a különleges időszakban kimondottan érdekes.
Először olvastam úgy könyvet, hogy halvány lila gőzöm sem volt arról, mire számítsak. Persze a címből adódóan, illetve a borító alapján kikövetkeztettem néhány dolgot, amik később félre is vezettek. Ennek a "becsapásnak" nagyon örültem, mert így váratlan fordulatot vett a történet, új megvilágításba helyezte a szereplőket és az eseményeket. Voltak számomra homlokon csapós részek, amikor végre rájöttem, hogy mit is takartak a Bruno által félreértett szavak és kifejezések, és ezek minden egyes alkalommal újabb jelentésréteget adtak a történetnek. Korából adódóan tehát Bruno nem a legmegbízhatóbb mesélő, ártatlansága azonban bájossá, néha viccessé teszi a könyvet, annak ellenére, hogy milyen nehéz témát dolgoz fel. Olvasás közben végig ellentétes érzések kavarogtak bennem, ettől is vált különösen emlékezetessé számomra.

Szintén tetszett: A fiú, akit Karácsonynak hívnak

Szépirodalom

• Így is történhetett

Ez a könyv első olvasás után bekerült az örök kedvenceim közé. Annak ellenére, hogy sokban különbözik azoktól, amelyek általában elnyerik tőlem ezt a címet, ugyanúgy az emberi lelket próbára tevő események és döntések feldolgozásáról és megértéséről szól, habár sokkal filozófikusabban teszi ezt.

Egy alternatív Ádám és Éva történetet mutat be a szerző, amelyben Ábrahám kortársaiként ismerkednek meg közösen a hittel, a jóval és a rosszal, saját magukkal, a lélek világával. A regény egyik legfőbb üzenete az - amit habár mindenki tud, sokan elfelejtenek - hogy rossz nélkül nincsen jó sem. A pillanatnyi kellemetlenségek, a fájdalom arra valók, hogy értékelni tudjuk azok hiányát.

Engem meghatott ez a regény, sőt megszólított. Az olvasása olyan érzés volt, mint ha megint gyermek lennék és puha, meleg takaróba tekerve ringattak volna a szüleim. Ártatlanság, kedvesség és szeretet árad minden egyes oldalból, szívet melengető élményt nyújtott nekem. Mindenképpen ajánlom hát, ha szívesen elgondolkoztok az élet értelmén, ha szerettek jóról és rosszról filozofálni, érdekel mi lehet a halál után, vagy ha csak elolvasnátok valami kellemeset, amely utána jó érzéssel tölt el.

Szintén tetszettek: A sziget, Észak és Dél, La petite fille de Monsieur Lihn

Sci-fi

• Ready Player One

Különösen megnyert ez a regény, pedig ritkán olvasom ezt a műfajt. Összetett karaktereket sorakoztatott fel, egy tragikus, az egész emberiséget érintő súlyos problémát, amelyet egy látszat megoldással próbálnak enyhíteni, ez pedig természetesen csak konfliktushoz vezethet. Szociális problémák, egy disztópikus jövőkép, egy digitális valóság, mindezt kincskereséssel fűszerezve... Azt hiszem ez a tökéletes receptje a sikeres regénynek. Én mindenképpen oda vagyok, ha egy történet nem csak szórakoztatási céloknak felelnek meg, hanem reflektálnak a valóságra, illetve van tanulságuk is. Mindenképpen úgy érzem, hogy a Ready Player One megfelelt ezeknek a kritériumoknak, hiszen elénk állít egy a valóságunkon alapuló lehetséges jövőt, és olyan komoly társadalmi problémákat említ, amelyek minket is mélyen érintenek. Mindezek mellett azonban szórakoztató, emészthető, és egyáltalán nem szájbarágós, így mindenképpen ajánlom mindenkinek, aki szívesen olvas disztópiákat, vagy csak az időt múlatná egy kellemes regény társaságában.

Krimi

• Magánügy

Az Álomgyár kiadónak köszönhetem, hogy elolvashattam ezt a fantasztikus regényt, hiszen ha nem ajánlják fel a lehetőséget, nagy valószínűséggel soha nem teszem, ami mindenképpen veszteség volna. Mindenképpen ajánlom ezt a regényt mindenkinek, aki szívesen olvas jó krimiket, vagy nevetne egy jót. A történet izgalmas, a szereplők érdekesek és viccesek. A történet befejezése folytatásért kiált, ha lesz ilyen, én biztosan elolvasom majd. A végletekig élveztem a regény olvasását, le sem bírtam tenni a könyvet, amíg el nem értem az utolsó betűig.

Szintén tetszett: Gonosz pálya

Ifjúsági irodalom

• Fangirl

Rainbow Rowell regényéből áradt a kedvesség, a megértés és a cinkos egyetértés is. Nem voltak benne váratlan fordulatok, Cathnek nem kellett sárkányokkal megküzdenie, megmentenie a világot egy gonosz sötét varázslótól, vagy értékes tárgyak után kutatnia. Van azonban, amikor saját félelmeink leküzdése pont olyan nehéz, mint az előbb felsorolt tetteket végrehajtani. Az embernek egy igazi ellensége van, és az önmaga. Senki más nem állhat utunkban, csakis mi magunk.

Habár semmi különösen rossz nem történt a regény során, gyakran elsírtam magam olvasás közben, amikor egyes sorok mögött felismerni véltem egy barátkozni nem akaró, sehova nem tartozó lány félelmét az új iskolába lépés előtt. Vagy azt a lányt, aki úgy érezte kihasználták és elárulták, megerősítve benne minden eddigi félelmét... Igen, gyakran ismertem magamra a regény olvasása közben, és ez fakasztott könnyekre. Olvasás közben egyszerre éltem át a régi sérelmeket, emlékeztem egykori fájdalmaimra és jöttem rá arra, hogy mekkora utat is tettem meg azóta. Egyszerre sajnáltam a gyerekkori énemet, és éreztem büszkeséget, amiért idáig jutottam, anélkül, hogy valaha is feladtam volna értékeimet.

Tudom, hogy sokan éltek át hasonlót, sőt, sokan ma is szorongásban élnek. Van kiút. Ez a regény pedig olyan tisztelettel és megértéssel illusztrálja mindezt, hogy kötelező olvasmánnyá tenném a gimnáziumban. Hiszen mi más lenne az irodalom legfőbb szerepe, minthogy ráébresszen arra, nem vagy egyedül a problémáiddal, más is élt már át hasonlót, megoldódik. Mindig megoldódik.

Szintén tetszettek: Simon és a Homosapiens lobbi, Neked adom a napot

Humor

• Bolond

Christopher Moore a Biff evangéliuma - aki jézus gyerekkori haverja volt óta a kedvenc szerzőm, ha humoros regényekről van szó. Tökéletesen meglátta a vámpíros történetek gyengepontjait, így fantasztikus paródiái (Totál szívás trilógia) olvasása közben is halálra nevettem magam. A Bolond című kötetében azonban visszatér arra, hogy jól ismert történeteket öltöztet új köntösbe. A célkeresztben ezúttal Shakespeare áll, pontosabban a Lear király című műve, csakhogy ezúttal Tarsoly, a bolond szemszögéből ismerhetjük meg a történetet. Finom modorú urak és hölgyek tartsák magukat távol ettől a könyvtől, mert a trágárság a szerző által igen kedvelt eszköz, gyakran maga a humor forrása (kontrasztba állítva az eredeti szöveggel). Szerepel még benne három leánygyermek, egy hülye döntés, egy holló és egy szellem, mert "mindig van egy rohadt szellem". Én imádtam, a legsúlyosabb problémákról is képes elvonni a figyelmemet nyers, fekete humorával.

Szintén tetszett: A velencei sárkány

Fantasy

• Az árulás csókja

Nagyon tetszett nekem ez a regény, hiszen a könyv elolvasása után is sokáig gondolkoztam a megoldáson, habár pontosan tudtam, hogy csak a következő kötetek megjelenésekor fogok többet tudni. Tetszett a karakterek személyiségének felépítése, a történet struktúrája és tempója, a bizonytalanság, ami a herceg és az orgyilkos kilétét övezte és ami hozzáadott egy kis izgalmat a történethez. Tetszik, hogy Lia döntésének következményei vannak, amiket ő fel is ismer. Különösen tetszik, hogy ilyen erős női karakter lett a történet főszereplője, aki valójában egyedül is boldogul, nem feltétlenül van szüksége arra, hogy megmentsék. A regény vége amúgy borzalmas, hiszen fontos pillanatban szakad meg a történet, az olvasó pedig csak bosszankodik, hogy "hogyan lehet ilyen pillanattal zárni egy regényt". Talán az egyetlen dolog, amely számomra érthetetlen és idegesítő volt olvasás közben az, hogy miért nem volt képes valaki megmondani Liának az esküvő előtt, hogy a herceg fiatal és jóképű, vagy miért nem találkozhattak.

Szintén tetszettek: This Savage Song, My Lady Jane, Rengeteg, Sárkányok, farkasok és almák, Az árulás szíve

Köszönöm a Magyar Postának!

Mint bizonyára hallottatok már róla vagy tapasztaltátok, a Magyar Posta decemberben összeomlott, és ez sok embernek aggodlamat okozott, akik rajtuk keresztül intéztek ügyet. Én december elején rendeltem két terméket a bookwormboutique-tól (egy pólót és egy bögrét), illetve vártam a szokásos, havi OwlCrate csomagomat.

Komolyan aggódni kezdtem, hogy esetleg mindet visszaküldték, amikor január elején, Franciaországból hazajövet anyukám értesített, hogy még egyik sem érkezett meg. Na de csodák csodájára a héten végül mindhárom odatalált a lakásomra, úgyhogy szeretném ezennel megköszönni a Magyar Postának a kemény munkát (hiszen ez az időszak valószínűleg komoly kihívások elé állította munkatársait), illetve hogy egyben eljuttatta hozzám az ajándékaimat!

Harry Potter és az elátkozott gyermek

Cím: Harry Potter et l'enfant maudit

Eredeti cím: Harry Potter and the Cursed Child

Szerző: J. K. Rowling, John Tiffany és Jack Thorne 

Franciára fordította: Jean-François Ménard

Kiadó: Gallimard

Kiadás éve: 2016

ISBN: 978 207 507 420 9

Fülszöveg: Tizenkilenc ​​évvel a roxforti csata után…

Harry Potter élete sosem volt könnyű – és most sem az, amikor a Mágiaügyi Minisztérium túlhajszolt dolgozójaként, férjként és három iskoláskorú gyermek apjaként kell helytállnia. Miközben Harry a múlttal viaskodik, kisebbik fiának, Albusnak is meg kell küzdenie a reá nehezedő családi örökséggel. A múlt és a jelen vészjósló összeolvadása azzal a ténnyel szembesíti apát és fiát, hogy a sötétség néha egészen váratlan helyekről támad.

A Harry Potter és az elátkozott gyermek, J.K. Rowling, John Tiffany és Jack Thorne új műve, a nyolcadik Harry Potter-történet, egyszersmind az első, amit színpadon hivatalosan bemutattak. Színpadra írta: Jack Thorne.

Ez a könyv, amely a színházi próbák szövegkönyvének különleges kiadása, lehetővé teszi, hogy azok is nyomon követhessék Harry Potternek, valamint családjának és barátainak sorsát, akik nem látták a darabot. Az ősbemutatóra 2016. július 30-án a londoni West Enden került sor.

A Harry Potter és az elátkozott gyermeket elsőként a Sonia Friedman Productions, Colin Callender és a Harry Potter Theatrical Productions vitte színre.

Vélemény: A Harry Potter és az elátkozott gyermek az azonos című színdarab szövegkönyve, vagyis NEM regény, jobb hát ha az ember nem akként olvassa, hiszen a két műfaj nem képes ugyanazt az élményt nyújtani.

A történet főszereplői egyértelműen Albus Perselus Potter és Scorpius Malfoy, habár igen fontos szerepet játszik Harry Potter is. Mint mindig, most is nagyon tetszett, ahogy Rowling a szereplőket árnyalta: senki sem egyértelműen jó vagy rossz (Voldemorton kívül), mindenkinek megvannak a hibái és jó tulajdonságai, motivációikat általában megértjük.

Harry érettebb lett, de nem a felismerhetetlenségig, hiszen továbbra is követ el hibákat, nehezen fejezi ki érzelmeit és elhamarkodott következtetéseket is von le. Az évek során volt ideje hozzá szokni a hírnevéhez, így nem gondol bele, hogy milyen nehéz lehet gyermekeinek apjuk "árnyékában" élni, és ez a középső fiával, Albus Perselus Potterrel való konfliktusának egyik legkiemelkedőbb oka. A Kis Túlélő középső gyermeke ugyanis sokban különbözik apjától, a társadalom mégis folyton hozzá hasonlítja. A kölönbözőségük miatt azonban nem képes a fiú megfelelni az elvárásoknak, így eltávolodik saját családjától.
Imádtam Scorpiust, illetve az apját is, mert végre bele láthatunk abba, hogy a Mardekárosok nem alapból rosszak, hanem az előítéletek és a körülmények terelik őket a sötét oldalra. Sajnos ez elment szerintem egy olyan szintre, hogy nem értem a fiú miért is került a Mardekárba, hiszen naiv, a végletekig kedves, udvarias, megértő még azokkal is, akik rosszul bánnak vele, nem éreztem rajta különösebb ambíciót, és intellektusa is inkább lexikai. Én valahogy végig inkább Hugrabugosnak éreztem, de persze lehet, hogy megkérte a Süveget, hogy a Mardekárba ossza, ami megmagyarázná a dolgot.

A történetben nekem különösen tetszett az, hogy választ adott arra az elterjedt hülye kérdésre, hogy Dumbledore miért nem hozott helyre mindent egy időnyerő segítségével. Fantasztikus ötlet volt bemutatni a színdarabban, hogy milyen drasztikus következményekkel járhat a legapróbb időbeli változtatás is. Az idő játéka egyértelműen a rajongók nosztalgikus érzéseire játszott, hiszen lehetővé tette, hogy újra megéljünk ikonikus jelenteket, illetve más megvilágításban is láthassuk kedvenc szereplőinket. Mindig érdekes elgondolkodni azon, hogy "mi lett volna, ha..."

Habár nagyon élveztem az olvasást, a darabban volt egy pont, amikor idegességemben majdnem lecsaptam a könyvet, és egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy nem olvasom tovább.

Mint ahogy később Harry is elmondja Albusnak, ő általában nem kereste a bajt, hanem a baj találta meg őt. Az első részben megpróbálja McGalagony segítségét kérni, amikor Dumbledore nincs az iskolában de az elküldi őt melegebb éghajlatra. A második részben Dumbledore megint elkerül az iskolából, McGalagony múlt évben nem segített, így Lockharthoz fordul. A harmadik részben véletlenül kerül bajba, ő csak Hagridet ment meglátogatni a barátaival. A negyedik részben nem ő tette a nevét a kupába. Az ötödik részben Dumbledore megint nincs az iskolában, de amúgy is kerülte Harryt egész évben, és csak Pitonhoz fordulhat segítségért, aki (érthető okokból persze) nem ad egyértelmű választ, ezért indul a minisztériumba. A hatodik részben Dumbledore viszi magával, Harry meg csak belecsöppen az eseményekbe, amikor visszaérnek. A hetedik részben meg már igazán nem volt választási lehetősége szegénynek, hiszen Dumbledore meghalt, nem tudja kiben bízhat, csak ő tud a horkruxokról, és amúgy is neki kell Voldemortot megölnie.

Ezzel szemben Albus teljesen önként vállalja a kockázatokat, nincs ebbe belekényszerítve. Csak az apja iránt érzett dühe vezeti, a bizonyítani vágyás, még csak bele se gondol a következményekbe. Nagyon felidegesített, amikor a Roxfort Expresszben meghozza a döntést, és ebbe legjobb barátját is belerángatja.

Azon kívül, hogy Albus hogyan vágott bele ebbe a kalandba, a könyv "hibái" a műfajból adódnak, tehát abból, hogy egy szövegkönyvet regényként olvastam. Egy színdarab leginkább párbeszédekből áll, természetes hát, hogy nem kaphatunk annyi információt, amennyit egy több száz oldalas regényben és így maradnak megválaszoltalan kérdések. Ha tehát ezeket a kritikáimat nem számítom bele, csupán egy igazi problémám volt a könyvvel, ez pedig nagyon jó arány.
Összességébe véve tetszett a történet, nagyon örültem, hogy visszatérhettem a varázsvilágba, és újra találkozhattam kedvenc szereplőimmel. Mindenképpen érezhető, hogy a nosztalgia faktorra épült az egész (múltbéli jelenetek újrajátszása), néhány kérdést megmagyarázott, és újabb kérdéseket vetett fel, de ez számomra egyáltalán nem volt zavaró. Egy oldalon kívül az olvasást végig fantasztikus élményként éltem meg, és ha regényben kaphatnánk meg egyszer a történetet, akkor biztosan úgy érezném, hogy méltó folytatása a Harry Potter sorozatnak.
Remélem, hogy egy nap DVD-n is megnézhetjük J. K. Rowling, John Tiffany és Jack Thorne munkáját, és így színdarabként is értékelhetjük majd a művet.

Nagyon nehezemre esett erről a történetről úgy elmondanom a véleményemet, hogy az ne tartalmazzon cselekményleírást. Ha a spoileres kritikára vagytok kíváncsiak, kattintsatok IDE.

Karácsonyi mesék

Nálunk az a szokás, hogy az adventi időszak alatt vacsora előtt, a koszorú megfelelő számú gyertyjáinak meggyújtása után anya vagy apa felolvas nekünk egy rövid, karácsonyi mesét. Ezek általában nagyon aranyosak, meghatóak, tanúlságosak, így arra gondoltam, hogy megosztom veletek a kedvenceimet.

Advent első vasárnapjától december 5-éig Szent Miklós életéről olvasunk a következő könyvből:

Jakob Streit - Szent Miklós (Öregmalom kiadó, 2004). A könyv több rövid meséből áll, így be lehet osztani, hogy minden napra jusson. Általában utána is folytatjuk, hogyha nem kerítettünk sor mindegyikre Mikulás napig.

Szent Miklós uztán minden napra másik történet jut. A kedvenceim:

A csökönyös szamár és az édes bogáncs

A szamárnak Egyiptomba kell vinnie Máriát, Józsefet és a kis Jézust, de ez nincs ínyére.

Horrifikusz, a rabló

Horrifikusznak könnyű élete van, hiszen mindenki fél tőle, így mindig megkapja, amit akar... vagy mégsem mindent?

Hogyan gyógyult meg a beteg madárka

Egy karácsonyi csoda rövid története.

Beppo

Történet mások megsegítéséről.

Karácsonyi Mese (Wass Albert)

Mese a karácsonyi ünnep eredetéről.

Katica a karácsonyfán (Józsa Mara)

Történet egy aranyos karácsonyi vendég főszereplésével.

A kis betlehemi csillag (Maria Loley)

Még a kis csillagoknak is lehet nagy kívánságuk.

A karácsonyfa története

Egy magányos, kis fenyőfa megható története.

Tél apó haragja (Móra Ferenc)

Mese arról, hogy a kellemetlen hideg ellenére, igenis szükségünk van a télre.

Fagy Jankó (Linda Jenings)

Ki szereti a hideget? Kevesen. Pedig a fagy sok szépséget is hozhat.

Sütemények - némi varázslattal (Józsa Mara)

Fontosak a karácsonyi sütemények, de kinek a segítségét kérhetnénk sütésükhöz, hogyha anya nincs itt?

A napkeleti bölcsek

Mindenki tudja, hogy mit ajándékoztak a napkeleti bölcsek a Jézuskának, de arról ki hallott, hogy a kis Jézus mit adott nekik cserébe?

Ajándékba kapott mosoly

Nincsen szebb ajándék, mint a szeretteinket boldognak látni.

Mese a három fenyőfáról

Nem a ruha teszi az embert, vagy esetünkben a fenyőt.

Karácsonyi csillagvirág

Mese egy kislányról, aki megajándékozza a Jézuskát.

Az üzenet (Johan Frisel)

Mese arról, hogy néha jobb nem erőltetni a dolgokat, mert maguktól is alakulhatnak jól.

Az Álomgyár kiadó karácsonyi ajándéka!

Ma reggel meglepetés szerűen érkezett egy könyv csomag. Köszönöm szépen az Álomgyár kiadónak a kedves ajándékot!

Carrie Cooper: A szemtanú

Ki ne várná repesve, hogy beteljesíthesse gyermekkori vágyát?
Hogy kiszakadva a hétköznapok egyhangúságából végre nekivághasson egy kalandos világ körüli útnak?
Lili Green izgatottan készül a régóta szervezett utazásra. Összekészített csomagokkal és új élmények reményével vág bele az indulás előtti utolsó munkanapjába. Ám egy pillanat alatt minden a feje tetejére áll, amikor Lili egy bűncselekmény szemtanújává válik, és ezáltal egy bérgyilkos céltáblájának közepére kerül. A teljesen félresiklott utazás pedig immár nem a szép emlékek gyűjtéséről, hanem az életben maradásról szól.

Carrie Cooper kalanddal, érzelemmel, humorral és váratlan fordulatokkal teli története során végigizgulhatjuk, hogy egy teljesen hétköznapi lány mit tesz olyan cseppet sem mindennapi helyzetek sodrásában, amelyek végérvényesen megváltoztatják az életét.

Németh Márton: A multik kapujában

Mi leszek, ha nagy vagyok? 
Németh Márton ezt a kérdést tette fel magának huszonhét évesen, amikor már bőven túl volt a pályakezdésen, elindult a karriere, és minden úgy alakult, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Mégsem volt elégedett, valami hiányzott. Egyik napról a másikra döbbent rá, hogy mennyire nem azon az úton halad, amin szeretne: olyan alkalmazott, aki kevésért dolgozik sokat, mások jólétét gyarapítja, nem a saját érdekeit tartja szem előtt. 
Vajon egyedül ő a felelős azért, hogy így alakult? Felnőtt egyáltalán? Tud még változtatni? Az őszinte válaszokért – még ha fájnak is – lelke legmélyére kellett leásnia, hogy megtalálja igazi önmagamat. 
A szerző a saját életén keresztül mutatja be a mai magyar pályakezdés nehézségeit, buktatóit, valamint az alkalmazotti státuszból, a karrierlétra aljáról való feltörést. A fiatalok sok információt hallhatnak arról, hogyan kéne egyről a kettőre jutni, azonban azt senki nem mondta el nekik, hogyan is lépjenek nulláról az egyre. Eddig.





Tóth-Bertók Eszter: Amolyan lépcsőházi, szerelmes

Beletörődtem a sorsba. Az öröklétbe. Hogy ennyi ideig tart, míg elengedlek, hogy tiltakozásom hiábavaló, egy önámítás. Lelkem gyötrelme. Terelni próbálom gondolataimat, de minden irányban te vagy. A szőke hajad lengén a szélben, szoknyád is tartja a ritmust, és lépteid nyomán zeng a dallam. Innen tudom, hol jársz. Melyik lépcsőfokot taposod, átkelsz-e értem a sáros utcán, vagy félreáll utadból a világ, hiszen felismerte, amit én nem mertem ez idáig: itt nincs megállás.

Létezik olyan szerelem, mely örökké tart? Ami nem múlik el akkor sem, ha már rég véget ért a kapcsolat. Lehet tiszta szívből szeretni valakit, akit évek óta nem láttál? Élhetsz teljes életet úgy, hogy a másik feled nélkül képtelen vagy boldog lenni?
Tóth-Bertók Eszter regénye e kérdésekre keresi a választ, és egy olyan pár életébe enged bepillantást, akik mérhetetlenül, lehetetlen módon szeretik egymást. Így vagy úgy, de örökre.

Szalai Mónika: Gondold újra

Minden ​​család múltja befolyásolja annak jövőjét?
Az 1800-as évek Európájában járunk. Emma felismerve hibáit és tévedéseit megpróbálja újragondolni az életét, változtatni a viselkedésén, de lépten-nyomon akadályokba ütközik. A Headey család fokozatosan elénk táruló szövevényes titkai alaposan felforgatják Emma mindennapjait.
A fiatal lány, aki eddig makacsul ellenállt a házasság gondolatának, egy napon szembesül vele, hogy néhai nagyanyja, az erős akaratú, a családot vaskézzel irányító Anne Marie Shields döntései milyen nagy hatással bírhatnak még leszármazottai életére is, ha egyszer csak bepillanthatunk a múlt kútjába.
Mindeközben Emma egy régi jó barátjával való kapcsolatát is felülvizsgálja, aki hosszú távollét után újra felbukkan a nő életében.
Vajon csak hazugság volt, hogy a férfi rendszeresen írt neki? Vagy valami rejtélyes okból tűntek el az egymásnak küldött levelek? Kiderül-e valaha az igazság? Tisztázhatók-e a családot beárnyékoló titkok és félreértések? Kitart-e Emma az egyedüllét mellett?

Szalai Mónika hisz benne: nem véletlen, hogy a romantikus és fordulatos családregény hőseiben a modern olvasó is magára ismerhet.