A sziget

Író: Victoria Hislop

Eredeti cím: the Island

Francia cím: L'île des oubliés (elfeledettek szigete)

Fordító:

Kiadó: Le Livre de Poche

Kiadás éve: 2013

ISBN: 225 316 167 5

Fülszöveg: Egy fontos, az életét meghatározó döntés előtt Alexis Fielding szeretné megismerni anyja múltját. De Szófia sosem beszélt erről. Csak annyit mondott, hogy mielőtt Londonba költözött, egy kis krétai faluban élt. Amikor Alexis úgy határoz, hogy Kréta szigetére utazik, levelet küld lányával egy régi barátnőjének, és megígéri, hogy tőle majd többet tud meg. Alexis megérkezik Piakára és elcsodálkozik, hogy a falutól nem messze van Szpinalonga szigete, Görögország egykori leprakolóniája. Aztán felkeresi anyja barátnőjét, Fotinit, és végre megtudhatja, amit Szófia egész életében titkolt: dédanyja, Eleni és lányai, a háború, szenvedély és tragédiák érintette család élettörténetét. Kiderül, milyen bizalmas viszony fűzi a szigethez és hogyan tartja őket fogságában a titok…

Vélemény: Ha esetleg olvastad a "Fény az óceán" felett, vagy "A világ végére" című regényeket, akkor biztosan élvezni fogod A szigetet is, hiszen hangulatában hasonló műről van szó.

Aki molyon követ, az biztosan észrevette, hogy milyen régen olvastam a könyvet, kritika mégsem volt idáig. A probléma az ilyen könyvekkel az, hogy erős érzelmeket váltanak ki belőlem, amiket igen nehéz szavakba önteni, én pedig nem is akartam siettetni ezt a folyamatot, ne hogy a bejegyzés minőségének rovására menjen.

Ahogyan az ilyen regények esetében általában, úgy most is a történet hangulata fogott meg leginkább. A betegség és a világháború árnyékában élő család története megfogott, talán azért, mert egyes tagjai hasonlítottak általam ismert személyekhez, így hihetetlenül személyessé vált számomra. Nem volt ez akciódús, pattogós könyv, hanem lassú folyású, mégis tökéletes ritmusban haladó regény, amelyet egyszerűen nem bírtam letenni. Azonosulni tudtam a szereplőkkel, így sorsuk alakulása mélyen megérintett, tudni akartam, mi lesz velük.

Az egész regényből valahogy áradt a jóindulat és a kedvesség, a borzalmas történések és néhány igen kellemetlen személyiségű szereplő jelenléte ellenére is (vagy talán épp hogy nekik köszönhetően), és ez szintén megfogott. Szeretek olyan könyvet kézbe venni, amelynek olvasása után én magam is jobb emberré szeretnék válni.

A leprakolónia igen fontos szerepet játszik ebben a regényben, és különösen tetszett a betegség ábrázolása. Mindkét oldal érveit felmutatta: a végzetesnek és szégyelnivalónak hitt betegségtől rettegő krétaiak és a kirekesztettségtől, családjaik hiányával küszködő betegek szemszögéből is megismerhetjük a szigetet és lakosait.

A betegséget általában undorodva, szégyenkezve, kellemetlen érzésekkel telve tekintjük, vagy van aki inkább tudomást sem vesz létezésükről. Hányszor láttam már, hogy az emberek nem tudnak mit kezdeni egy értelmi fogyatékossal, egy vak személlyel, vagy egy kerekesszékben ülővel. Pedig ő is ember, aki ugyanúgy megérdemli a figyelmet és a kedvességet, mint bárki más. Az egészséges ember nem szeret sérülékenységével, múlandóságával szembesülni, a betegség azonban pontosan ezekre emlékezteti, ezért is érezzük magunkat olyan kellemetlenül ilyenkor. Ezt azonban le lehet és szerintem le is kell küzdenünk.

A regény olvasása közben azt is megtudhatjuk, hogy a krétaiak legtöbb félelme alaptalan, csak a tudatlanság és a babonák táplálja őket. A betegséget nem olyan könnyű elkapni, mint gondolnák, egyszerű óvintézkedések meghozatala akár azt is lehetővé tette volna, hogy ezek az emberek otthon maradhassanak rokonaikkal. A félelem azonban mélyen gyökerezik, és sajnos olyan erős érzelem, amelyt igen nehéz felülírni.

A legjobb az egész történetben az, amikor a krétaiak véleménye különös módon változik, hiszen a regény egy pontján a félelemhez és lenézéshez egy új érzelem csatlakozik: az irigység. Annyira ironikus volt a helyzet, pedig annyira jellemző az emberekre, hogy az olvasó csak mosolyogva csóválja a fejét a logikus következmények kibontakozása közben. Egyszerűen imádtam ezt a részt, talán némi elégtételt éreztem, kicsit kárörvendtem (ami nem szép dolog).

A történet szereplői is részletesen kidolgozott, réteges személyiségű karakterek voltak, éppen ezért volt ilyen könnyű azonosulni velük és megszeretni őket. A végletekig kedves anya, a csendes és visszafogott apa, az anyjára hasonlító kislány, az önző, nehéz természetű testvér és a hűséges barátnő. Személyiségük magában hordozza sorsukat, az ember nem igen lepődik meg történetük alakulásán, de a szálak logikus irányban való haladása épp hogy elégedettséget ébresztenek az olvasóban, unalmat egy percig sem.

Egyetlen történetszál nem tetszett/idegesített, az pedig a kerettörténeté volt. Nem értettem, hogy Alexis döntésének mi köze anyja történetéhez. Szerintem semmi. Sokkal inkább megértettem volna, hogy forszírozza a dolgot, ha azt csupán kíváncsiságból tenné, ha csak édesanyját szerette volna jobban megismerni. Feleslegesnek és indokolatlannak tartottam ezt a motivációt, amikor a szerző választhatott volna ennél sokkal reálisabbat, amely talán nem lógott volna ki ennyire a történetből, illett volna a hangulathoz.

Ezzel az egy negatívummal együtt is imádtam a regényt, hiszen a jelennek szerencsére kevés szerepe van a történetben, többnyire a múltban játszódik. Megismerhetjük egy család történetét, különböző emberek nagyon eltérő sorsának alakulását. Mindenképpen ajánlom mindenkinek, hiszen hetekkel és több más regény elolvasása után is a hatása alatt állok.