A lepkegyűjtő

Eredeti cím: The Collector

Szerző: John Fowles

Fordító: Róna Ilona

Kiadó: Európa kiadó

Kiadás éve: 2015

ISBN: 978 963 079 989 8 

Fülszöveg: Ferdinand, ​​a lepkegyűjtő megüti a totó főnyereményt, úgyhogy módjában áll gyűjteményét új, mindennél csodálatosabb példánnyal gyarapítani. Csak éppen a gyűjteménynek ez az ékessége nem pillangó, hanem leány: Miranda, a szép, szőke festőnövendék, akit az eszelős fiatalember őrült módszerességgel elrabol, és félreeső, vidéki házának e célra átalakított pincéjében fogva tart. Méghozzá semmi másért, csak hogy – akár a lepkékben – gyönyörködhessen benne, a birtokában tudja. „Olyan volt, mintha fogtam volna egy nagy kék szalagost, vagy egy spanyol fritillária királynőt. Ezzel azt akarom mondani, olyan volt, ami csak egyszer sikerül az embernek az életben, és akárhány életben meg se történik. Ilyesmiről inkább csak ábrándozni szoktunk, s magunk sem hisszük, hogy valaha csakugyan elérjük" – mondja Ferdinand. Miranda pedig ezt írja titkos naplójába: „Én csak egy példány vagyok egy sorozatban. Ha megpróbálok kilibbenni a sorból, olyankor gyűlöl. Nekem azt a sorsot szánta, hogy mindig szép legyek, mindig ugyanaz, gombostűre tűzve, holtan. Tudja ő jól, hogy elsősorban az élet adja a szépségemet, de neki a halott énem kell. Ezt kívánja: éljek, de holtan." Kettőjük több hónapos, tragédiába torkolló együttlétének története – az első, ma már klasszikusnak számító modern pszicho-thriller – a filmvásznon is világsikert aratott.

Vélemény: A lepkegyűjtő volt John Fowles első regénye, ami az Egyesült Királyságban 1963-ban jelent meg. A borító szerint ez volt az első pszichológiai thriller, ezért én ajánlom is, hogy ezt az olvasáskor vegyétek figyelembe.

A történet több részből áll: az első rész Frederick Clegg, az emberrabló szemszögéből játszódik, első szám első személyben, múltidőben; a második részben visszatérünk a történet elejére, naplószerű bejegyzésekből áll, amiket Miranda ír a fogsága alatt, majd a harmadik és negyedik rész újra Clegg szemszögéből íródott. A könyvben nincsenek fejezetek, az első rész oldalas, a második, a harmadik és a negyedik.

Nagyon különös olvasási élményt nyújtott ez a könyv. Soha nem fordult elő korábban, hogy egy regény ilyen kevés érzelmet váltott volna ki belőlem. A thriller műfajának irodalmi eszköztára leginkább a váratlan fordulatokból, az olvasó félrevezetéséből, elbizonytalanításából, megbízhatatlan narrátor, illetve függővégek alkalmazásából (fejezetek végén) áll. Egy ilyen regény egyre fokozza az olvasóban az izgalmat egészen a tetőpontig, amely gyakran nem hoz megkönnyebbülést. Fenyegető légkört teremt a szerző, így szippantja be a gyanútlan olvasót. A pszichológiai thrillerek általános témája szokott lenni az emberrablás, a megszállottság. A lepkegyűjtőnek is ez a témája, a korábban felsorolt eszközökből azonban egyet sem érzékeltem olvasás közben. A történet kiszámítható volt, egy pillanatra sem kételkedtem abban, milyen lezárása lesz, a kiszámíthatóság miatt pedig nincs izgalom sem. Annak ellenére, hogy az első részben a bűnöző gondolatait láthatjuk, mégsem éreztem magam kellemetlenül, nem találtam félelmetesnek a történetet.

Azt gondolom, hogy a probléma leginkább a regény női főszereplőjével volt. Talán az olvasó is jobban félne, ha az elrabolt nőből is ez az érzés áradna. A második részben Miranda napló bejegyzéseit olvashatjuk, amik csak nagyon ritkán szólnak a fogságáról. Meglepő módon általában politikai és filozófiai nézeteit osztja meg velünk... Nem éppen erre számítanék egy thrillerben. A lány ráadásul nézeteiben borzasztóan sznob, így idegesítővé is válik egy idő után. Szerinte vannak a kevesek, a kiválasztottak, akik képesek az elvont dolgokat, az igazságot látni, illetve valóban megérteni a világ működését, már-már felsőbbrendű lények; és van a buta, állati tömeg, akit intellektuális hiányosságai miatt le kell nézni. Naplóbejegyzéseiből az tűnik ki, hogy a lány úgy látja, képletes háború dúl az emberiség e két csoportja között:

"Mert gyűlölnek bennünket valamennyien, ahányan csak vannak, gyűlölnek, mert mások vagyunk, mert nem tartozunk közéjük, gyűlölnek, mert ők nem lehetnek olyanok, mint mi."

Később azt állítja, hogy nagyképűségük miatt is gyűlöli őket, de nem veszi észre, hogy azzal, hogy önkényesen a "kevesek" csoportjába sorolja magát, ő maga is nagyképűsködik:

"Utálom a tudatlanságot és a neveletlenséget. Utálom a nagyképűséget és a hamisságot. [...] Utálok mindent, ami közönséges, a korlátolt kisembereket, akik egy cseppet sem szégyellik a korlátoltságukat, kicsinyességüket."

 A röhej az, hogy nem tartja a "keveseket" feltétlenül jó embereknek, mégis piedesztálra emeli magát és társait, mert úgy érzi olyan isteni tudás birtokában vannak, amit más nem képes megérteni. A baj csak az, hogy szerintem sokkal rosszabb egy olyan ember, aki jól felfogja a világ működését és mégsem tesz semmit másokért, mint az aki nem ért semmit ezekből a dolgokból.

Félreértés ne essék, természetesnek érzem, hogy egy rabságban tartott lány utálja fogvatartóját, és ehhez egy egész filozófiát képes felépíteni. A baj csak az, hogy bejegyzései alapján nem vagyok biztos abban, hogy ez a gondolkodásmód új keletű lenne nála.

Sokan azzal kritizálják a regényt, hogy John Fowles utálja a "munkásosztályt", és regénye is ezt tükrözi. Clegg azonban könyvelő a városházán, szóval nem éppen idióta, problémája nem innen származik.John Fowles azzal védekezett, hogy ő egy olyan társadalom veszélyeit akarta bemutatni, amelyben a pénzügyi jólét egyre többeknek elérhető, a hatalom (pénzügyi helyzeténél vagy pozíciójánál fogva) pedig intellektuálisan alkalmatlan személyek kezébe kerül. Azt állítja egy esszéjében, hogy Epheszoszi Hérakleitosz filozófiáját akarta bemutatni, amely a társadalmat két csoportra osztja: vannak jók (aristoi, nem feltétlenül nemesi származású) és van a tömeg (hoi polloi, gondolkodásra képtelen, konformista tömeg). Fowles azt az üzenetet szerette volna átadni, hogy ennek a megosztásnak nem emberek között kellene léteznie, hanem az emberen belül.

Nekem ezzel a magyarázattal két problémám is van:

1. Utánanéztem az interneten, és sehol nem találtam olyat, hogy Herakleitosz valóban mondott volna ilyesmit. Kereséseimre mindig csak Fowles interjúi jöttek elő, a görög filozófustól semmi. Beleolvastam valamennyire a "munkáiba" (állítólag szóban tanított, tehát nem ő írta le), és abban sem találtam ilyesmit. Habár ő maga láthatóan nem állított ilyet, viselkedésében valóban volt némi felsőbbrendűség, és tényleg lenézte a tömeget. Nagyon nehéz őt megérteni, és szerintem szándékosan fogalmazott így, hogy csak azok értésék meg, akik érdemesek rá. De azért fontos szerintem megjegyezni, hogy rövid kutatásaim alapján, azért ezen nézeteit egyszer sem fogalmazta meg egyértelműen.

2. A regény nem tükrözi az üzenetet. Azt hiszem ehhez rossz műfajt választott. Itt tényleg a "buta" tölti be a "gonosz" szerepet, az "okos" pedig az "áldozatét". Persze látjuk, hogy Miranda nagyon távol áll a tökéletességtől, de annyira nem, hogy ne merüljön fel az olvasóban, hogy a szerző azt gondolja, a "buták" rossz emberek.

Azt gondolom, hogy a filozofálgatásnak ez a formája nem illik a thriller műfajához, hiszen pont emiatt veszítette el a műfaj jellegzetességeit. Az embert felidegesítette a lány nézetei, a több órányi filozofálgatás hatására pedig már egyáltalán nem volt meg a thrillerre jellemző titokzatos, félelmetes hangulat.

Pedig a regénynek volt néhány érdekes fordulata. Érdemes lett volna például jobban kidolgozni a Stockholm-szindróma kialakulását, azt, hogy meddig juthat el valaki benne, mennyire képes megkedvelni a fogvatartót. Vagy Frederick szexuális "problémáját" is érdemes lett volna kidolgozni, az olvasó talán jobban értette volna a motivációkat. Az aszexualitás (A kifejezés azokat a személyeket jelöli, akik ritkán vagy egyáltalán nem éreznek szexuális vonzódást mások iránt, ami nem jelenti azt, hogy képtelenek szeretni) ugyanis a hatvanas években még nem volt olyan közismert fogalom, és teljesen elképzelhető, hogy az aszexuális férfiakon sokkal nagyobb társadalmi nyomás (a férfi ideának való megfelelési kényszer súlya), mint az aszexuális nőkön. Szerintem érdemes lett volna többet elidőzni ezen a vonalon.

Negativitásom ellenére a regény egyáltalán nem volt rossz, inkább furcsa. Egy huzamra olvastam el (a fejezetek hiánya mondjuk majdhogynem rákényszeríti az embert... okos húzás), és egyáltalán nem bántam meg. Sajnos a női főszereplő nagyon idegesített, és szerintem nem viselkedett a helyzethez megfelelő módon (sokkal többet agyaltam volna a szökési lehetőségeken, azon, hogy mivel érdemeltem ezt ki, többet gondoltam volna a családomra és a szeretteimre). Őszintén szólva kíváncsibb lennék Clegg következő áldozatára, mint Mirandára bármikor a könyv olvasása közben.
Érdekes olvasmány volt, elgondolkodtató, de az utolsó oldalakon kívül engem érzelmileg egyáltalán nem érintett meg. Persze ezzel sokan máshogy vannak, a regény megjelenése óta ugyanis több bűnöző (sorozatgyilkosok, emberrablók, stb.) is hivatkozott A lepkegyűjtőre mint ihletet adó műre, vagy viselkedésük magyarázatára. Köztük a leghíresebbek: Leonard Lake és Charles Ng, Christopher Wilder, illetve Robert Berdella. Úgyhogy reakcióm talán éppen hogy épelméjűségem bizonyítéka.