Cím: La petite fille qui avait avalé un nuage grand comme la tour Eiffel
Kiadó: Le Livre de Poche
Kiadás éve: 2016
ISBN: 978 225 309 867 6
Providence Dupois kétségbeesetten próbál eljutni Marokkóba az izlandi Eyjafjallajökull vulkánkitörés idején, ami Európa felé terjedő hamu felhője miatt komoly légi közlekedési káoszt okozott, egy gép sem szállhatott fel. Provence-t viszont súlyosan beteg kislánya várja az afrikai országban, akinek állapota mindeközben egyre csak romlik, hiszen ott nem kaphatja meg a legmodernebb gyógyszereket, kezeléseket. Ha pedig a repülők nem indulnak, hát Providence-nak kell megtanulnia repülni.
Bevallom, a könyv csalódást okozott nekem egészen addig, míg el nem értem az utolsó néhány oldalhoz. Ugyanettől a szerzőtől olvastam korábban az A fakír, aki egy IKEA-szekrényben ragadt című regényt, ami könnyed, abszurd humorával tárgyal egy igen komoly problémát. Ennél a regénynél azonban úgy éreztem, hogy az abszurditás már nem olvadt bele olyan jól a valós világba, gyakran erőltetettnek éreztem. Túl könnyed, túl humoros, túl abszurd próbált lenni (pl: a sajtból pulóvert kötő, Provence-t repülni tanító Imádkozó Sáskák buddhista szerzetesek rendje például), ezzel pedig azt érte el, hogy valójában csak egyszer-kétszer nevettem fel.
A könyv utolsó néhány oldalához érve azonban minden megváltozott, az egész történet teljesen új kontextusba került, így pedig egyszerűen fantasztikussá vált számomra a mű.
A regény úgy kezdődik, hogy egy fiatal férfi betér egy fodrászatba, ahol hajvágás közben meséli el Providence történetét. Azt hittem eleinte, hogy ez csupán a felvezetéséhez szükséges, így a jelentnek nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. A regény során többször is visszatérünk a fodrász szalonba, egy-egy megjegyzés erejére, a zárójelenet is ott játszódik, ami pedig kulcsfontosságú. Rosszul tettem, hogy csupán szerkezeti elemnek tartottam, hiszen éppen a történet elmesélésének valódi oka miatt válik olyan varázslatossá az egész regény.
Addig egy abszurd - néhol már-már a fantasyt súrolva - történet, amely az anyai szeretet erejéről szól, két egymást tiszta szívből szerető ember megható kapcsolatáról, a reményről. A sok "varázslatos" és hihetetlen elem azonban beárnyékolja ennek a tiszta érzésnek a fényét, és inkább egy nagyon furcsa kalanddá teszi az egészet, amibe egy-egy társadalomkritikát is beszúrt a szerző (az államfők légi balettje nagyon tetszett nekem). Az utolsó néhány oldal azonban az egész történetet átértelmezi, új jelentéstartalommal ruházza fel. Az összes túlzás, abszurditást értelmet nyer, és megtölti megbánással, lelkiismeret furdalással, vágyakozással, gyengéd szeretettel és megbocsátással.
A regény végére érve a könnyekig meghatódtam, megfeledkeztem az olvasás közben érzett elégedetlenségről. Nincsen ennek a könyve olyan fontos, mély üzenete, mint a fent említett regénynek, nem is olyan vicces, de mindenképpen képes magával ragadni az olvasót, és gondolkodóba ejteni: van e megbocsátás, mitől válik valami megbocsáthatóvá? Ezek a kérdések keringtek a fejemben, miután letettem a könyvet, amelyet egy ültömben olvastam ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése