Jane Eyre

Író: Charlotte Brontë
Fordító: Charlotte Maurat
Cím: Jane Eyre
Kiadó: Livre de Poche
Kiadás éve: 2011
ISBN: 978 225 300 435 6

Fülszöveg: A regény vadromantikus cselekménye, érzelmessége révén nagy sikert aratott. Címszereplője koldusszegény árva lány, akit egy komisz nagynéni nevel, majd beadja a lowoodi árvaházba. Jane tanítói oklevelet szerezve egy gazdag birtokos, Rochester házában lesz nevelőnő. A bonyodalmak viszont főként ezután kezdődnek…A bátor és tiszta, önmagához és szerelméhez mindig hű Jane vezeti el a XIX. század Angliájának világába az olvasót, aki az ő tisztán látó szemével figyelheti a kastélyok színesen kavargó társasági életét és a színes kavargás mögött megbúvó könyörtelen önzést.

Vélemény: Azt sajnálom legjobban, hogy nem akkor kezdtem el könyvkritikákat írni, amikor mindenkori kedvenc regényeimet először olvastam. Természetesen a lelkesedésem nem múlt el teljesen, de az ember nem tud ugyanúgy beszélni/írni egy olyan könyvről, amit lassan kívülről ismer.

A Jane Eyre egyike azon történeteknek, amiket már vagy százszor elolvastam több nyelven is, láttam mindenféle feldolgozását, pontosan tudom, melyik részt lapozzam át, vagy melyiket olvassam el újra meg újra. Nem okoz többé meglepetést, sajnos már nem is borzongok bele az első olvasáskor oly élvezetes rejtély nyomasztó hangulatába. Persze még mindig elmosolyodom az utolsó oldalak olvasása közben, de az egész már nem ugyanaz az élmény, mint mikor tíz éve először nyitottam ki a könyvet. Na de mitől olyan jó, hogy mindezek ellenére és ennyi idő után is előveszem néha? Miért van az, hogy 169 évvel a regény megjelenése után is töretlen a sikere?

A történet a 19. században játszódik, és a címadó szereplőről, Jane Eyre életéről szól. A leány még csecsemő korában elveszítette szüleit, majd az őt befogadó nagybácsit is. Ezek után nagynénje neveli, de az asszony ki nem állhatja, így tíz éves korában elküldi őt egy jótékonysági intézménybe, a Lowoodi iskolába, ahol a spórolás és a szigorú nevelés nevében borzasztó körülmények között tartják a gyerekeket. Jane ott cseperedik fel, majd tizennyolc évesen, már tanítónőként úgy dönt, hogy új helyen, új állást keres.

A regényt Charlotte Brontë (1816-1855) írta, és először 1847-ben álnéven (egy férfi nevén: Currer Bell) adták ki, a korhoz képest tehát meglepő, egy ilyen erős női karakter ábrázolása. Részben magyarázat lehet erre a jelenségre az, hogy a könyv szerzője maga is nő, ráadásul művelt is. Charlotte édesapja lelkész volt, és felesége korai halála után egyedül kellett felnevelnie hat gyermekét. A lányok számára akkoriban a legjobban fizető és a legjobb körülményeket biztosító munka a nevelőnői/tanítónői állás volt, így erre készítette fel Charlotte-ot is. A lány tehát rangjabeli társaihoz képest sokat tudott a világról, nyelveket beszélt, és rengeteget olvasott, még újságot is (ami akkoriban a nőknek általában tiltott volt). A szerzőnő emiatt egész életében fokozottan szenvedett a társadalom által nőkkel szemben felállított elvárásaival, határaival, így nem csoda, hogy regénye is ezt tükrözi.

A történetet a főszereplő meséli el, mint aki életének egy kései szakaszában emlékszik vissza fiatal korára. A regényben többször is kiszól az olvasóhoz, így sokkal bensőségesebb hangulatot teremt, az ember tényleg úgy érzi, hogy egy ismeretlen éppen lelke legféltettebb titkait osztja meg veled.

A regény elején Jane Eyre még csak tíz éves, a végén pedig már felnőtt nő. A kor emberének már itt meglepetést okozhat, hogy milyen érzéseket ír le, hiszen a gyerekekről vagy úgy tartották, hogy nincsenek érzéseik, vagy hogy kis felnőttekként képesek azokat zabolázni. Mindenesetre a korábban említett korlátozottság érzése már viszonylag az elején megjelenik:

"Szabadságra vágytam, szabadság után epedtem, szabadságért imádkoztam, de sóhajaimat mintha szerteszórta volna a gyenge szellő."

A regény főszereplőjének öntudata szilárd, a történet legelső oldalaitól egészen a legutolsóig. Nem hagyja másokra sorsának alakítását, kiáll magáért ha kell, még ha teljes mértékben tudatában is van saját határaival.

"Ha senki más nem törődik is velem, én törődöm magammal. Minél társtalanabb, minél magányosabb vagyok, minél kevesebb a jóakaróm, a pártfogóm, annál többre kell becsülnöm önmagamat."

Akkoriban az ember kora sokat számított, minél idősebb volt valaki, annál inkább tisztelték. Kilencven éves nagyszüleim mesélték (akik jóval később éltek), hogy saját nagyszüleiket már-már különös kis isteneknek tekintették, hiszen nagyon illedelmesen kellett velük viselkedni, csendesnek kellett maradni, mindig meghallgatni őket. Jane Eyre azonban ezzel sem ért egyet: 

"Én azt hiszem, uram, pusztán azon az alapon, hogy idősebb, és többet látott a világból, mint én, nincs joga parancsolnia nekem. Felsőbbségi joga attól függ, hogyan használta fel idejét és tapasztalatait."

Amiért azonban a mai napig is az egyik legérdekesebb szerzőnek számít Charlotte Brontë, azok korai feminista nézetei voltak. Habár a regényben konkrétan csak egyszer említi meg hogyan is érez a nemek közötti egyenlőtlenséggel kapcsolatban, a főhős küzdelme az önállóságért, álmai, merengései, viselkedése mind-mind tükrözik ezt.

"Könnyű azt mondani, hogy érjük be a nyugalommal. Az embernek mozgalmasság kell. S ha nincs, teremt magának. Tudom én, hogy milliók vannak nagyobb tétlenségre kárhoztatva, mint én, de ezek a milliók bizonyára lázonganak, ha titokban is. Ki tudja, hogy a politikai forradalmakon kívül hány csendes forradalom terjed a föld népe között! A nőket általában nyugodtnak, csendesnek tartják, pedig a nők éppen úgy szeretik képességeiket, tehetségüket próbára tenni, mint fivéreik. Ők is éppen úgy szenvednek, ha túlságosan megkötik őket, ha tétlenségre vannak kárhoztatva, mint a férfiak, és kicsinyesség azt kívánni az asszonyoktól, hogy elégedjenek meg a főzéssel és harisnyakötéssel, a zongorázással és a hímezgetéssel. Meggondolatlanság elítélni vagy kinevetni az asszonyokat, ha többet akarnak tenni vagy tanulni, mint amennyit a szokások a női nemnek kiszabtak."

Ami nekem különösen tetszik a főszereplőben, az a szilárd jelleme. Felállította a norma rendszerét, a követendő szabályokat és törvényeket, és nem tágít mellőle, akármi is történik, mindenképpen betartja őket, így tud hű maradni önmagához. Különösen szimpatikus ez a vonása, hiszen ettől tűnik olyan megbízhatónak, véleménye ezért is számít annyira a regény többi szereplője számára. Úgy gondolom, hogy ez tekintélyének és szerethetőségének kulcsa, így mutat példát: akármi is történjék az ember lányával, maradjon önmaga, önmagából merítsen erőt, és akkor bármit elérhet.

"Megtartom az isteni törvényt, amelyet az ember szentesített. Meg akarom tartani a parancsot, amelyet még józan koromban kaptam; amikor még nem voltam beszámíthatatlan bolond, mint most vagyok. Törvények, elvek, parancsok nem a nyugodt, kísértésmentes időkre adattak, hanem a mostanihoz hasonló viharok idejére, amikor test és lélek egyaránt fellázad könyörtelen szigorúságuk ellen. S ha mégoly irgalmatlan is a törvény: megszegni nem szabad. Ha tetszésem szerint áthágom vagy kijátszom a törvényt, akkor ugyan mire jó? Én hiszek az isteni parancs sérthetetlenségében, mindig is hittem benne. Ha pillanatnyilag mégis megrendülne a hitem, ez csak azt bizonyítaná, hogy nem vagyok épelméjű. Nem, nem vagyok beszámítható állapotban: ereimben tüzesen száguldoz a vér, s a szívem olyan sebesen dobog, hogy meg sem lehet számlálni dobbanásait. Régi eszményekbe, régi elhatározásokba kell most kapaszkodni: ez az egyetlen mentsváram."

Egy mű - legyen az irodalmi, festészeti, szobrászati stb - sikere minden esetben az üzeneten múlik. Időtálló lesz az a regény, amelynek mondanivalója univerzális, kortól független. Éppen ez a helyzet Charlotte Brontë Jane Eyre című könyvével, ami így nem csak egyszerű romantikus történet, hanem sokkal több annál. Hiszen manapság sem oldottuk még meg a nemek közötti egyenlőtlenség problémáját. Ezen felül ki az, aki tizennyolc évesen ne vágyna arra, hogy felfedezhesse a világot, hogy szeressék, tiszteljék, elfogadják őt olyannak, amilyen. A könyv szerzője szerint Jane Eyre "kicsi, jelentéktelen, szegény és csúnya", de valahogy úgy érzem, hogy egy olvasó sem képzelte ilyennek. Személyisége olyan szerethető, hogy ettől - ahogy a valóságban is gyakran megesik - ő is megszépült az olvasó, és a regény több szereplője szemében is.

Mindezért úgy gondolom, hogy ha van olyan klasszikus mű, amit mindenképpen ajánlok, akkor ez az. A fordítás még abban a korban készült, amikor energiát fektettek és szántak időt a minőségi munkára, így maga a szöveg is élvezhető, a történet fantasztikus, tanulságos. Habár a lelkesedés alábbhagyott, tíz év után is szívesen veszem kézbe a könyvet és olvasom el sokadszorra Jane történetét. Azt gondolom, hogy aki egyszer ráveszi magát az olvasására, az bele is szeret majd a könyvbe.




Képek: 
1. Charlotte Brontë aláírása
2. George Richmond (1809-1896) műve
3. Branwell Brontë (1817-1848) műve