Manga

(Írta: Ricz; Forrás: animeaddicts.hu)


A manga szó semmiben sem különb az angol comic szótól, bármennyire is hisszük azt. Hogy miért? Nos, nincs olyan ismertetőjegye a mangáknak, ami egyértelműen elhatárolná őket a képregényektől. Noha, van néhány olyan jellegzetesség, ami a mangák többségében előfordul, de nincs olyan mindegyikre jellemző vonás, ami más képregényekben nem fordul elő. A manga szót így a japánok a képregényekre használják, míg mi itt nyugaton kifejezetten a japán képregényeket értjük alatta, amelynek szerzője és rajzolója is japán. Emellett ismerünk még több másik képregénytípust emellett, mint a manhua (a kínai képregény), manhwa (a koreai képregény), a global manga (stílusában manga, de nem japán származású), az OEL (Eriginal English Language, az eredetileg angol nyelvű mangák) és a JOEL (Japanese Original English Language, azaz az eredetileg angol nyelvű japán mangák).

Bármilyen is hihetetlenül hangzik elsőre, de a manga több évszázados múltra tekint vissza. Ez a szó eredetének vizsgálatakor derül csak ki: a manga kanjijai a klasszikus olvasatban „gúnyrajzok” jelentenek. Így a manga története, valamint stílusának gyökere a japán középkor elejéig nyúlik vissza. 1053 körül született Toba, egy buddhista szerzetes, akinek a tekercsei híresek lettek. A buddhista szerzetesek ekkoriban bejáratosak voltak a császári udvarba, s tudták, hogy mi minden folyik ott titokban a nép feje felett, vagy milyenek is az ország vezetői. Tobát, aki egy hithű és nyugodt ember volt a mindennapokban, dühítette az, ami az Udvarban folyik, így mintegy korkritikaként, Murasaki Shikibu udvarhölgy híres regényéhez hasonlóan (a Genji monogatari), tekercsekre festette fel karikaturisztikus képeit. A maró gúnyának hangot adva, a személyeket és a társadalmi rangokat egy-egy állatképében jelenítette meg. Festményein a részeg szerzetesek mellett, a Buddhaként trónoló béka és a nyulakként ábrázolt szamurájok jelentek meg főként. A tekercsei hamar népszerűek lettek, ám mivel nevet nem adott nekik, így hamar toba-e rajokként kezdték el emlegetni. Az államvallás, valamint a császári udvar és az uralkodó osztály kritizálásáért halálbüntetés járt volna a szerzetesnek, ám ő tovább alkotott, hosszú-hosszú ideig. Az újabb kori kutatások szerint sajnos nem minden ebből a korból fennmaradt tekercset ő rajzolta, csak annak egy részét.

Ezek a toba-e tekercsek rendelkeznek a manga általános stílusjegyeivel, mint a tájábrázolás jellegzetességei, a jellemábrázolásra fókuszáló ecsetkezelés, az alakok és a környezet stilizálásának technikája és a kezdetleges tónusozás stb.

Korban a következő lépést az Edo-kori felvirágzás nagyvárosi életét bemutató ukiyo-e nyomatok követték. Az első, akit meg kell említeni, az Sumboku Ooka, aki 1702-ben olyan fanyomatokkal készített könyvet adott közre, amely lazán kapcsolódó történeteket, meséket illusztrált, a képeket pedig helyenként szöveggel kötötte össze. Ám a könyv maga még toba-e néven vonult be a köztudatba, annak ellenére, hogy ezt már sokszorosították, ami az egyedi rajzolású toba-e tekercsekről nem mondható el. A könyv népszerűsége egy új hullámot indított el, amelynek során az ukiyo-e nyomatok ellepték a nagyvárosokat, miután olcsó volt, érdekes és változatos. Híres festők képei; rendszeresen megjelenő, magazinjellegű divat- és közéleti nyomatok; a mai posztereknek megfelelő, híres színészekről készült képek; a legjobb szórakozóhelyek és kurtizánok; tájképek; szexuális téma; egyszóval az ukiyo-e mindent tudott, amit a mai férfi-, női-, és tinimagazinok.

1765-ben Harunobu Suzuki már színes nyomatokat készített, amivel sikerült a manga történetébe vastagon belevésnie magát. Persze, ahogy az szokott mindig is lenni, nem a lehetőség feltalálójának a neve lett közismert, akinek sikerült megoldani, hogy az egymás után felvitt színtáblák hajszálpontosan fedjék egymást. Kinroku nishiki-e táblái (színes nyomatok) még népszerűbbé tették a műfajt.

Az 1800-as években Hokusai Katsushika (eredeti neve Tokitaro), folyamatosan keresve a művészi önkifejezés újabb útjait a festészetben volt a legtermékenyebb. Első ízben alkalmazott perspektivikus kompozíciót, valamint mintegy 40 ezer (!) festményt, metszetet, rajzot hagyott maga után, és ezek nagy részét már 60 éves kora után. Kortársai közt elveszett, szinte nyomorban élt, miközben Európában megkezdődött a japán kultúra iránti érdeklődés és ennek fényében főként az ő munkáit keresték a módosabbak. Ami viszont számunkra érdekesebb, az egy konkrét gyűjtemény, a „Hokusai Manga”. Ebben voltak a vázlatai, a szkeccsek, festménytervei és egyéb rajzai, mintegy 15 kötetben. Nem is igazán a tartalom és a terjedelem a lényeges, hanem az, hogy ez az első leírása a „manga” kanjikombinációnak. A szó bekerült a köztudatba, nyersfordítás szerint „szórakozott/bolondos rajzok” értelemben és más ukiyo-e művészek idővel használni is kezdték saját, hasonló munkáikra is. Többek közt olyanok, akiktől a későbbiekben (Tobához hasonlóan) több neves mangaszerző is merített az ihleteihez, pedig ilyen gyűjtemények léteztek korábban is: a Shiji no yukikai (Santo Kyoden, 1798), a Manga hyakujo (Aikawa Minwa, 1814). Ám a mai értelembe vett jelentését először Rakuten Kitazawa alkalmazta.

Az első mangamagazin megjelenése Kanagaki Robun és Kawanabe Kyosai nevéhez fűződik 1874-ből. Az Eshinbun Nipponchira erősen hatott a Japan Punch, amelyet Charles Wirgman, angol karikaturista 1862-ben alapított. az Eshinbun Nipponchi nagyon egyszerű stílusú rajzokat tartalmazott, de nem is volt túl népszerű: 3 kiadás után meg is szűnt. A Kisho Shinbun 1875-ben indult az Eshinbun Nipponchi nyomán, amelyet 1877-ben a Marumaru Chinbun követett, majd a Garakuta Chinpo 1879-ben. A Shounen Sekai volt az első shounen magazin, amelyet 1895-ben adott ki Iwaya Sazanami, a kor híres gyerekregényírója. A Shounen Sekait erőteljesen átitatta az első kínai-japán háború.

1905-ben egy mangamagazin-bumm történt az orosz-japán háború kitörésével kezdődően, amelyek közül a Tokyo Pakku volt a legsikeresebb. Utána nem sokkal alakult meg a Shounen Sekai mintájára a Shoujo Sekai, az első shoujo magazin. A Shounen Pakku volt az első kodomomagazin, amely jelentős hatás gyakorolt az olyan külföldi gyerekmagazinokra ekkor, mint a Puck. Az 1924-ben induló Kodomo Pakkuban már minőségi rajzok szerepeltek, olyan nagy nevektől a mangatársadalomból, mint Takei Takeo, Takehisa Yumeji és Aso Yutaka. Valamint ez volt az első olyan magazin, amelynek mangáiban szövegbuborékokat alkalmaztak.

1945-től napjainkig, avagy a modern mangák

A történészek és a manga történetek kutatói két kiemelkedő dolgot említenek meg, hogy mi alakította ki a modern mangát. a nézeteik viszont sajnos eltérnek, hogy melyik is a fontosabb: a II. világháborút követő kulturális és történelmi események és szerepek, vagy a háború előtti korszakokban fellépő változások. Az egyik nézet szerint, a legnagyobb hatást az amerikai megszállás (1945-1952) jelentette, amikor is a katonák amerikai képregényeket és rajzfilmeket hoztak az országba. Szó se róla, valóban hagyott nyomokat maga után ez az esemény, és valóban a modern manga legközelebbi gyökerét a megszállás korában és az után (1952-1960) találjuk meg. Ez utóbbi időszakban a művészi kreativitásban egy ugrásszerű előrelépés lett téve, melyet főként Osamu Tezuka (Astro Boy) és Machiko Hasegawa (Sazae-san) lépett meg.

Az Astro Boy hirtelen lett népszerű egész Japánban és a világ több pontján (és azóta is az maradt), és a Sazae-san animeadaptációja 2009-ben is milliókat vonzott a TV-képernyők elé (még mindig többet, mint napjaink bármely másik animéje!). Tezuka mozifilmszerű technikájával, a mozgóképhez hasonló látószögkezelése egy új fajta vizuális dinamizmust eredményezett, ezzel fektetve le a shounen manga alapjait. Ezt ma is széles körben alkalmaznak az alkotók. Hasegawa a mindennapi életre és a női tapasztalatokra és kívánságokra, vágyakra való fókuszálása határozta meg a később már shoujoként emlegetett műfajt. Bármilyen hihetetlenül is hangzik elősre, de 1950 és 1969 közt ez a két műfaj jellemezte és uralta a mangapiacot.

1969-ben egy női mangaka-csapat (akik Year 24 Group vagy Magnificent 24s néven lettek ismertek) kiadta az első közös shoujo mangáját. Ebbe a csapatba tartozott Hagio Moto, Riyoko Ikeda, Yumiko Oshima, Keiko Takemiya és Ryoko Yamagishi, akiket a manga első női úttörőiként és nagyjaiként emlegethetünk. Az ő munkásságuk eredményezte, hogy 1975 után a shoujo manga mind stilisztikailag, mind történetileg átalakult, magába foglalva olyanokat, mint a szuperhősnőket és a szerelem témáját, valamint kezdeti formában kialakítva a joseit is. A modern shoujo mangák közül a szuperhősnőkre a legjobb példa Naoko Takeuchi Pretty Soldier Sailor Moon-ja, amely világszerte mangában és animében egyaránt népszerű, miután a korábban a shouneneknél alkalmazott harcoló csoportosulást (sentai) is magába foglalja.

A shounennél már hamarabb megkezdődött a szétválás a tartalom szerint (így szülve a seinen műfaját). A shounen a tipikus kisfiúi témákat használja: férfi szuperhősök, becsület, mint témakör, gyermeki poénok, míg a seinenben már a szexualitás és nem ritkán a nyíltabb erőszak is megjelenik. Az egyik ilyen korai példák Shotaro Ishimori mangái, a Cyborg 009 (shounen) és a 009-1 (seinen). Idővel ez is átformálódott kissé, magába vonva a bishoujo-t (szép lányok; mint Belldandy az Aa! Megami-samából), vagy a nőkkel körül vett fiúszereplők és a felfegyverzett női harcosok.

Ezek a változások a japán cenzúra folyamatos fellazulásának köszönhetőek, amely jelentőssé igazán csak a korai ’90-es évek után vált, amikor már az erőteljesebb témák is megjelentek a panelekben, mint a bondage (kikötözéses szex), a szado-mazochizmus (SM), a zoofília (állatokkal való közösülés), a vérfertőzés vagy a megerőszakolás (egyébként ugyanez tapasztalható ebben az időszakban az animéknél is).

A gekiga stílusú rajzolás (kíméletlenül realisztikus, érzelmeket rendkívüli módon kifejező, erőszakot nem nélkülöző ábrázolási forma) is jellemző a modern mangákra, melyből a legkorábbi az 1959-1962-es Chronicles of a Ninja’s Military Accomplishments (Ninja Bugeicho), amelyet Sanpei Shirato alkotott meg. A mű baloldali diákság és a munkásosztály politikai aktivizmusából emelkedett ki.

A mangakultúra

Bizony, van ilyen és érdemes róla írni a cikken belül. Itt nem csak a manga kissákra (mangakávézók), hanem a díjakra, vagy a magazinokra és egyéb megjelenési formákra. Manga kissákat minden nagyobb városban találhatunk, ezek fő jellemzője, hogy éjjel-nappal nyitva tartanak, valamint egyesítik a könyvtár kézikönyv-részlegének és a kávéháznak a funkcióit. Mangák széles választékából választhatunk a polcokon, amelyeket helyben kiolvashatunk egy kis frissítő társaságában. Némely manga kissa már-már luxusfeltételeket nyújt: külön olvasófülke, fürdőhelyiség használhatóság, vagy ott alvási lehetőséget biztosít.

A mangatípusok közül az elején kihagytam (szándékosan) a webcomicot, a doujinshit és a yonkomát. A manga világában sem ismeretlen a weben közzétett történet, az Afganis-tan, vagy a Hetalia is így kezdte, majd mikor népszerűvé lett, kiadták egy kis füzetben, kötetben. Ritkák a webmangák és a többsége nem is fut be. A doujinshik jelentős része egyfejezetes, ám nem ritka a többkötetes vagy fejezetes darab sem. Ezeket amatőrök alkotják, akik a Comiketen igyekeznek a saját művüket népszerűsíteni. Ezek olyan művek, amelyek egy már meglévő anime- vagy mangatörténethez kapcsolódik, kiegészíti azt, vagy mellékszálként támogatja. Tisztességes mennyiséget képvisel ebben a témában a kimondott szexuális szórakoztatás, azaz a hentai. A yonkomát a leginkább a Garfieldhez lehetne hasonlítani felépítésük szerint: a történetet négykockába sűrítve mesélik el.

A ma ismert manga hosszú és összetett fejlődésen ment keresztül az évszázadok során. Szülőhazájában nincs olyan korosztály, amely ne olvasna mangát, mert ahogy az anime is, a manga műfajlistája is hosszú. 1950 óta a kiadói iparágban az egyik legjövedelmezőbb dolog, mintegy 406 milliárd jen értékű profitot hozott 2007-ben. Világszerte is népszerűvé lett, 2008-ban például az amerikai és kanadai piacon 175 millió dolláros bevételt hozott az eladásuk. Napjainkban háromféle megjelenési formájuk van: a telefonkönyv vastagságú mangamagazinok, amelyekben mindig egy adott történetből egyetlen fejezet található meg, és ha a történet sikert könyvelhetett el, akkor a nyomtatását folytatják. A másik forma a tankobon kötetek. Ebben 5-10 újságban megjelent fejezetnyi rész található meg (a szám függ a fejezetek hosszúságától). A harmadik forma a végleges kiadás, a kanzeban kötet. Ez a forma rendszerint kötetszámot tekintve rövidebbek, de valójában a fejezeteket rendezték össze. A mangaka (az alkotó) szinte sose egyedül dolgozik. Néhány asszisztens segíti a munkáját egy kicsiny studióban, amelyet gyakran látogat a kreatív szerkesztő a kiadótól. Ha a manga története elég sikeres, akkor anime vagy live action feldolgozás is születhet belőle, de ez visszafelé is igaz lehet: egy anime vagy élőszereplős film kerül „megmangásításra”.