A magyar képregény elnevezés először 1938-ban bukkant fel a Képes Regények sorozat kapcsán. Ezekben a zsebkönyvekben amerikai krimi és akció képregények alaposan átszerkesztett változatait találhatjuk meg. A szövegbuborékokat kitörölték, a narrátori szöveget kiegészítették, a képanyagot megvágták, átszerkesztették, míg végül az eredmény egy illusztrált regény lett. Miután ezeknek végül nem volt sok közük a képregényhez, így ez nem tekinthető a "képregény" szó közvetlen eredetének. Ez az összetett szó legközelebb 1948-ra válik általánosan elterjedtté és jelentése is megegyezik a maival. Miután az adaptációs képregények 1955-től válnak Magyarországon egyeduralkodóvá, így téves a feltételezés, miszerint a képregény szavunk regények adaptációra utalna. A magyar talán az egyetlen nyelv, amely a regény szóból származtatja a képregényt.
Angolul a képregényt általánosságban comics-nak nevezik, ez annyit tesz: vicces, hiszen a korai amerikai képtörténetek az egyszerű humorra építettek. Az amerikai képregénynek két tipikus fajtája van. Az első az úgynevezett képsor, általában három-öt képből álló, csattanóval végződő történet: ez a comic strip (vicces csík), ami napilapok rovataiban, vagy tipikusan vasárnapi mellékleteiben jelenik meg. Ennek magyar megfelelőjeként gyakran a képsor elnevezést alkalmazzuk. A másik a comic book (képregény könyv), önálló, általában húsz-harminc oldalas füzetben megjelenő történet. A harmadik pedig a graphic novel (képes regény) amelyben általában még nagyobb hangsúlyt fektetnek a képekre: nagyobbak, több technikával készülnek, hosszabb terjedelmű.
Az európai képregény kezdetben heti vagy havi rendszerességű magazinokban jelent meg, amelyek egyszerre több figura történeteit is bemutatták néhány oldalon. Az ötvenes évektől egyre népszerűbbé válik az album-formátum: az általában negyven-hatvan oldalon, gyakran keményfedelű kiadásban egyetlen figura kalandjait bemutató könyvek. A legnagyobb „képregénytermelő” országokban használt nevek gyakran specifikusan az adott ország képregényeire vonatkoznak. A francia képregény neve bande dessinée vagy röviden BD (rajzolt csík), a hollandé stripverhaal (csíktörténet), az olaszé fumetti (füstöcske, ez a szóbuborékokra utal), a spanyolé tebeo (az első spanyol képregényújság, a TBO címéből) vagy historieta (történetecske).
Története
Először is említésre méltó dolog, hogy a képregény származása és kialakulása nagyon vitatott napjainkig. Valaki a történetek kialakulására fekteti a hangsúlyt, míg mások a megjelenítés fejlődését és alakítását részesítik előnyben. Legtöbben úgy vélik, hogy az őskori barlangokban felfedezett rajzok egymás mellé helyezve már történetet mesélnek el. Ugyanezt figyelhették meg az ókori birodalmakban is, Egyiptomban és Rómában a falfestményeken. Ezek valamelyest már közelebb álltak a képregényekhez. Traianus római császár oszlopa a legismertebb fennmaradt emlék. Az oszlop domborművei egy történetet illusztráltak, azonban csak a képeket látva nem értettük volna meg az eseményeket. A középkori vallásos történeteket India, Tibet és Kína őrizte meg egy-egy képsorozat segítségével. A képek az írástudatlanok számára váltak hasznossá, ugyanis ezek segítségével sokkal érthetőbbé váltak az illusztrált történetek. Továbbá a középkori kódexekben találtak először olyan képeket, ahol az egyes alakok szájához szalagszerű feliratok vezettek. Kutatók szerint, ezek voltak a szövegbuborékok előfutárai. A XVII-XVIII. század lehetőségei között szerepelt a könyvnyomtatás elterjedése. Ezáltal megnyílt a karikatúrák és a grafikák terjesztéséhez az út. Francis Barlow műve, mely 1682 körül készült, az első képregénynek mondható műalkotás, ezt követték William Hogarth történetei száz évvel később, melyek inkább karikatúraszerű, kéjenc történetek voltak. A kor fontosabb alkotói között szerepel még Thomas Rowlandson, aki 1782-es munkájában a politikát gúnyolta ki. Munkássága nemcsak a képsorozatokat népszerűsítette, hanem az elbeszélőmódot is megújította.
A svájci karikaturista, Rodolphe Töpffer kulcsszereplő a képregény történetében. Művei Európa- és Amerika-szerte megjelentek és piacot teremtettek a hasonló munkák előtt. Első rajzregényét, a Les Amours de Monsieur Vieux-Bois 1827-ben adta ki, majd másfél évtizeden belül ezt még hat könyv követte. Töpffert tartják a képregényalbum feltalálójának, mert minden munkája hosszabb lélegzetvételű. Könnyed rajzaival a társadalmi szokásokat, a politikát, a tudósokat karikírozta. Munkáiban a hangsúly már egyértelműen a rajzokon van, a szöveg csak kiegészíti, összekapcsolja azokat. Ernst Gombrich megállapítása szerint Töpffer új művészete engedte, hogy a hézagokat a közönség töltse ki saját képzeletével.
Maga Töpffer írja 1845-ben megjelent Arculattanulmány (Essai de physiogonomie) című esszéjében: „Mert attól eltekintve, hogy sokkal több ember tud látni, mint olvasni, a képirodalom különösen a gyerekekhez, a tömegekhez szól, a publikumnak ahhoz a részéhez, amelyet nagyon könnyű megrontani, és amelyet bizony kívánatos lenne fölemelni. A képirodalom kettős előnyével, – sokkal tömörebb és viszonylag sokkal világosabb, ha különben azonosak a feltételek – ki kell, hogy szorítsa az írásos irodalmat, minthogy sokkal életszerűbben, nagyobb számú gondolkodó lényhez fordul. Aki a képirodalom közvetlen módszerét használja, minden versenyben fölényben van azokkal szemben, akik fejezetekben beszélnek.” (Kertész Sándor: Szuperhősök Magyarországon, Semic Interprint, 1991.)
A század végén Franciaországban más művészek is követték Töpffert: Georges Colomb alias Christophe, a La Famille Fenouillard (1893) és a Sapeur Camember (1896) szerzője, valamint Nadar, Amédée de Noé alias Cham, Grandville, Gustave Doré és Caran d'Ache.
1832-ben indult Párizsban a Charivari című napilap, Honoré Daumier litográfiáival amelyek később más országok élclapjainak is mintaként szolgáltak. 1841-ben jelent meg Londonban indult a Punch magazin, 1844-ben Münchenben a Fliegende Blätter, majd az Egyesült Államokban a Judge és a Puck.
A Fliegende Blätter volt az első élclap, amely nemcsak karikatúrákat, hanem önálló történeteket bemutató képsorokat is megjelentetett 1859-ben. Készítőjük, Wilhelm Busch tudatosan élt a képregény nyújtotta lehetőségekkel: a gúnyrajzokat helyzetkomikummal, gegekkel kombinálta. Legsikeresebb rajzsorozata, a Max és Móric 1865-ben jelent meg.
1884-ben jelent meg Angliában az Ally Sloper's Half Holiday, az első képregénymagazin, ami egy állandó figura kalandjait mesélte el.
Valódi korszaka a 20. század elején kezdődött két amerikai sajtómágnás J. Pulitzer és W.R. Hearst vetekedésével, újságaik színes vasárnapi mellékletében. Kezdetben a képregény egy elbeszélés egyszerű illusztrációja volt csupán, de hamarosan sajátos helyet vívott ki magának: a figurák mellett lassacskán feltűntek a nagy fehér körülkerített részek, melyekbe az alakok mondanivalóját helyezték. A képregény kezdetben humoros, de elsősorban változatos témájú alkotásnak bizonyult. A gyermekeknek szánt meséktől kezdve a családi problémákig több történet is lapra került. A két világháború között, sőt a II. világháború után sem tudtak megálljt parancsolni a képek hadának. Milton Caniff írásai rendkívül híressé váltak a korban, s végre nemcsak az amerikai kontinensen, hanem európai országokban is felbukkantak tehetséges alkotók, akik elsősorban a fiataloknak szánták rajzaikat. Brösel képregénye például ellenérzéseit vetette papírra, míg Oroszországban inkább a kulturális és a gazdasági problémák megoldását rejtették a képkockák. Napjainkban a képregény - ilyen megnevezésben - az angol országokban fejlődik a leginkább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése