Alma. A sötét birodalom

Író: Berg Judit, Polgár Judit
Illusztrátor: Bernát Barbara
Kiadó: Ecovit Kiadó
Kiadás éve: 2013
ISBN: 978 963 898 880 5

Fülszöveg: Egy különös nyári délután, amelyen egymást érik a váratlan és nyugtalanító események, Alma, Drifter, Félix és Bella egy számukra idegen világban kerül. Vissza szeretnének jutni a saját valóságukba, de a sötét birodalom uralkodója próbatételek elé állítja őket. látni akarja, hogyan lesznek úrrá váratlan helyzeteken. Meg tudnak-e hozni súlyos döntéseket? Képesek-e áldozatokra? S a végén méltó ellenfélnek bizonyul-e Alma?

Berg Judit, József Attila- és IBBY-díjas író, Rumini megteremtője és polgár Judit, minden idők legjobb női sakkozója összefogott, hogy egy izgalmas kalandregényben egy kicsit a sakkról, de inkább a sakkon túl az életről meséljenek fiatal olvasóinak. Ők már tapasztalták: senki sem abszolút jó vagy abszolút gonosz, semmi sem fekete-fehér, még a sakktáblán sem, nemhogy az életben.

Nem kell, hogy sakkozni tudj. Alma társai sem tudnak. Mégis, nélkülük Alma biztosan bukásra lenne ítélve.

Vélemény: Bevallom, nekem ez a történet közepesen tetszett, habár a szerző stílusa fantasztikus. A gyermekkönyvek és ifjúsági regények gyakran esnek abba a hibába, hogy a közönségre való tekintettel nagyon egyszerűen fogalmaznak, annak ellenére, hogy egy gyerek fejlődésének pont a változatos, választékos szöveg tesz jót. Ebből a szempontból tehát piros pont jár Berg Juditnak, de ezt a Rumini sorozat olvasásakor is tudtuk, hogy a hölgy kifogástalanul ír és fogalmaz. Ne értsetek félre, a választékos nem egyenlő nehezen érthető, kilométer hosszú mondatokkal tarkított szöveggel.

A történetvezetés is fantasztikus, a következő példa jól illusztrálja ezt. A gyerekek a sakk birodalomba érkezve azt a tanácsot kapták, hogy a birodalom urához forduljanak segítségért, ő tudja majd hogyan juthatnak haza. A négy gyerek elindul tehát és onnantól fogva, az egész történet mindenféle rejtvény megoldásáról szól (ami nem csak a szereplők, de az olvasó agyát is megdolgoztatják). Rejtvény rejtvényt követ, olyannyira, hogy egy idő után már sok, és talán idegesítővé is válik, hiszen az ember úgy érzi, soha nem jutnak el a célig, nem halad a történet. Abban a pillanatban, hogy megfordult a fejembe, hogy letegyem a könyvet, Félix - az egyik szereplő - kitör, hogy elege van már a rejtvényekből. Az olvasó pontos reakcióját tükrözve legszívesebben ő is kiszállna. Fantasztikus tudatosságot bizonyít ez a szerző részéről, ezektől az apró mozzanatoktól válik olvashatóvá és szerethetővé a történet.

A karakterek is érdekesek. Félix bizonyos szinten az olvasó képmása, türelmetlenkedik, haladni szeretne, de a rejtvények lelassítják (a türelmetlenségéért meg is kapja a méltó büntetést). Ő az eminens diák, a sportoló, az osztály büszkesége és legnépszerűbb tagja. Drifter sokkal inkább magába forduló típus, számítógépes játékok előtt tölti szabadidejének nagy részét, kivéve, amikor gördeszkázik a parkban. Bella Félix kishúga, még aranyos és ártatlan, senki nem feltételezné, hogy hasznos tagja lehet a csapatnak, főleg a bátyja nem. Alma - a főszereplő - volt számomra a legkevésbé érdekes, a sakktudásán kívül azért nem ragadta meg a figyelmemet annyira, mert tipikus Mary Sue karakter, azaz túl tökéletes. Mindenkivel megértő, majdnem mindig tudja a választ mindenre, önfeláldozó stb. Természetesen szükség van egy ilyen személyre ahhoz, hogy ezt a nagyon különböző személyiségekből álló csapatot összetartsa, jelenléte tehát mindenképpen igazolt.

A szereplőkben épp gyarlóságuk érdekes, hiszen a próbák leküzdéséhez mindenképpen együtt kell működniük, felül kell kerekedniük rossz tulajdonságaikon és előítéleteiken. Arra tanítja a fiatal olvasókat, hogy amíg nem ismerte meg a másikat, addig ne ítélkezzen felette, hiszen nem tudhatja, milyen értékek is rejlenek benne, és mikor is lesz pont egy ilyen személy segítségére szükség. A történet tényleg arról szól, hogy senki nem csak jó vagy rossz, nincs olyan, hogy fekete-fehér.

Nekem mindezek ellenére nem tetszett annyira, de azt hiszem leginkább szubjektív okokból. Nem tudok sakkozni, habár a történet megértéséhez nem feltétlenül szükséges. Magyarázó ábrákat találni a könyv végén és a margóban, ha az ember mindenképpen érteni szeretné miről is beszél Alma. Én mindezek ellenére bizton állítom, hogy sokkal élvezhetőbb, ha az ember azért konyít valamennyit a sakkhoz (a bábuk lépéseinél azért többet). Mivel az egész birodalom a sakk körül épül, a rejtvények többsége a sakkal kapcsolatosak, a sakkozni nem tudó viszont kénytelen elővenni egy táblát, vagy lerajzolni a lépéseket ahhoz, hogy ő maga is megoldja őket (ha persze van ilyen igénye, mert ha nincs, a válasz pár sorral lejjebb úgyis kiderül). Engem tehát lelombozott, hogy a példák egyszerűsége ellenére sem tudtam mindre magam megtalálni a választ, talán ezért sem élveztem annyira a regény olvasását.

Mindenképpen ajánlom a könyvet abban az esetben, ha az olvasó tud sakkozni, vagy ha szereti ezt a sportot. Ha nem szereti, ne olvassa el, de akkor is élvezheti, ha esetleg nem tud sakkozni. Maga a történet nagyon tetszett nekem, a szereplők érdekesek voltak, sokat fejlődtek a történet során, illetve tanulni is rengeteget lehet tőlük. Van egy-két nyomasztóbb, de nem félelmetes rész, ami miatt kisebb gyerekeknek nem ajánlanám, de tizenkét éves kortól szerintem már egyedül olvasva is élvezhető regény.

Harry Potter és a bölcsek köve

Szerző: J. K. Rowling
Franciára fordította: Jean-François Ménard
Eredeti cím: Harry Potter and the Philosopher's Stone
Francia cím: Harry Potter à l'école des sorciers
Illusztrátor: Jim Kay
Kiadó: Gallimard
Kiadás éve: 2015
ISBN: 978 207 066 907 3














Fülszöveg: A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában töltött első tanév kemény erőpróba a diákok számára. Harry Potternek nem csupán a vizsgákon kell megfelelnie, de egy életre-halálra szóló küzdelemnek is részese lesz. A tizenegy éves varázslójelölt története meghódította az egész világot.

J.K. Rowling immár klasszikus műve most először jelenik meg illusztrálva. A fantasztikus, színes rajzokat a Kate Greenaway Medal kitüntetettje, Jim Kay készítette. Szemet gyönyörködtető és varázslatos könyv Harry Potter-rajongóknak és új olvasóknak.

Vélemény: Aki ismer, vagy követi a blog facebook oldalát az tudja, hogy igazi Harry Potter rajongó vagyok. Tizenegy évesen olvastam először a regényeket, amikor már az első három kötet rég megjelent. Mint sokan mások (tudom, mert jó pár ember mesélte), én is a regények körüli láz miatt nem olvastam őket korábban. Valahogy nem tetszett, hogy mindenkinek Harry Potteres tolltartója, mappája és füzete van a suliban: úgy éreztem, csak valami hülyeség lehet. A húgom végül megkapta az első három kötetet karácsonyra, de túl fiatal lévén akkoriban, még nem szeretett annyira olvasni, hogy ilyen hosszú történetekbe vesse bele magát. Én azonban "ha már megvan" alapon belekezdtem, hihetetlenül gyorsan kiolvastam, és már alig vártam a következő kötetek megjelenését.
A rajongásom az évek során kitartott és a regény lezárását is túlélte, ezért is kértem karácsonyra a nemrégiben megjelent illusztrált kiadást is, amely lehetőséget és főleg indokot adott a regény sokadszori újra olvasásának.
Ez a hosszas felvezetés azért szükséges, hogy megértsétek, nagyon nehezemre esik objektív kritikát írnom a regényekről, de természetesen mindent megteszek, ami tőlem telik: megpróbálom magam egyszerű muglinak képzelni, aki először vette kézbe a regényt. (spoiler mentes kritika)

A történet röviden: Szülei halála után az egy éves Harry Potter nénikéjéhez és bácsikájához kerül. Elkényeztetett unokatestvére és nevelői azonban koránt sem bánnak kedvesen a fiúval, így Harry gyakran ábrándozik arról, hogy egyszer egy távoli rokona érte jön és elviszi messzire. Kérése részben teljesül, amikor megtudja, hogy varázsló és felvételt nyert a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolajába. Ott végre barátokra tesz szert, de ellenségekre is, kiderül ugyanis, hogy szülei nem autóbalesetben haltak meg, hanem egy sötét varázsló halálos átkának hatására. Miért akarták megölni őt és családját? Vajon tényleg meghalt Ő, akit nem nevezünk nevén?


Vegyük hát először az első kötet címét: Harry Potter and the Philosopher's Stone, azaz Harry Potter és a bölcsek köve. Ha magyarul, vagy angolul olvasod, akkor úgy vélem, a szerző (és a fordító) lelövi a regény egyik legfontosabb "poénját": mit rejt a történet elején a Hagrid által megszerzett csomag, és mi a szerepe. Természetesen egy átlagos tizenéves nem feltétlenül tudja. mi is az a bölcsek köve... kivéve, hogy én nem voltam átlagos tizenéves. Már elsős koromtól fogva imádtam a történelmet, nagyon sokat olvastam a témáról és történetesen pontosan tudtam, ki Nicolas Flamel és mi a bölcsek köve (csodálkoztam is, hogy az általában okos Hermione Granger hogyan is nem hallott még erről a muglik körében is ismert francia alkimistáról). Az én esetemben természetesen mindez csak Flamel nevének említésekor derült ki, hiszen a regény francia címe - szó szerinti fordításban - "Harry Potter a varázslók iskolájában". Okos lépésnek tartom hát a francia fordítótól, hogy megváltoztatta a címet, mert így számomra nem spoilerezett el semmit.

A történetet narrátor meséli el (azaz első szám harmadik személyben írták), általában a főhős, Harry Potter szemszögéből (kivéve az első fejezetet, amikor Vernon Dursley és McGalagony professzoréból). A sorozat első kötete mese szerű elemekkel társul: a narráció stílusa, a varázsló világ csupa pozitívumainak bemutatása, és ennek szöges ellentétének megjelenítése a sötét varázsló, Lord Voldemort személyében. Fekete és fehér, jó és rossz harca, mint amihez kis korunktól fogva hozzászoktunk. Mindenképpen nyerő kombináció, hiszen a könyvektől egészen az akciófilmekig, manapság is ezen a szembeállításon alapul a szórakoztatóipari termékek többsége.
Szerkezetében a történet hasonlít egy krimihez, azzal a különbséggel, hogy a nyomozás a bűntény elkövetése előtt zajlik (ki kell deríteni ki, mit, mikor és miért akar ellopni) megelőzés céljából: kiderül a bűntény elkövetésének lehetősége, nyomozás folyik, majd a történet csúcspontja a konfrontáció a gonosztevővel, amit a megoldás követ. A történet tehát izgalmas, meglepő fordulatokban gazdag.
A világ, amelyben játszódik egyszerűen fantasztikus, nagyon könnyen bele tudja magát képzelni az ember, valóságosnak érzi. Mindez Joanne Rowling részletekig kidolgozott történetfelépítésének köszönhető, hiszen már az első fejezetben összevethető a varázslók és varázstalan személyek közötti kulturális különbségek: saját történelemmel, politikai élettel, kultúrával és tudományágakkal rendelkeznek a sajátos nyelvezetével, a maga híres/hírhedt személyeivel, zenei világával, öltözködési stílusával, sportjaival és szakirodalmával (lásd "Legendás állatok és megfigyelésük", illetve "A kviddics évszázadai").
A szereplők lehetnének a gyenge láncszemek, hiszen rengetegen vannak. Összesen 24 karakter játszik többé kevésbé fontos szerepet (102 nevet említenek a regényben, a tanároktól és a könyvszerzőktől a híres varázslókon át egészen a kentaurokig). Ennyi karakter könnyen összezavarhatná az olvasót és a történetet is, de nem ez a helyzet. A szerző ezt úgy éri el, hogy a mellékszereplőket olyan "látványos" tulajdonságokkal ruházza fel, amelyeknek köszönhetően emlékezetesekké válnak (Dumbledore a bölcs öreg, Hagrid a fél óriás, McGalagony macskává tud változni, Fred és George viccesek stb stb), illetve többségük vagy nagyon szerethető, vagy kifejezetten utálatos (követve a mesékre jellemző fekete-fehér struktúrát).

Most, hogy már a sorozat hét kötete megjelent, úgy vélem hiba lenne csak önmagában vizsgálni az elsőt. A sorozatban ugyanis komoly átalakulást figyelhetünk meg nem csak a karakterek személyiségében (ahogy felnőnek), hanem a történetvezetésben, a stílusban, a műfajban is. Véleményem szerint az első három kötet közelebb áll a meséhez, míg a negyedik kötettől átmegy ifjúsági regénybe, majd felnőtt fantasybe. Mi okozhatta ezt a változást? Írás közben tanul a szerző?
Én úgy gondolom, hogy a történet fejlődése a főszereplő, Harry Potter karkaterfejlődésével párhuzamos. Az első kötet elején Harry csupán tizenegy éves, természetes hát, hogy a világot gyermeki szemmel dolgozza fel, a gyermekek pedig hajlamosak mindent jóra és rosszra felosztani, számukra még nem létezik köztes út. Ahogy Harry egyre idősebb lesz, úgy jön rá arra is, hogy a dolgok nem lehetnek csak feketék, vagy fehérek, az emberek és a helyzetek ennél bonyolultabbak és pont ezzel a fejlődéssel párhuzamosan válik egyre összetettebbé a történet is. Mint a Harry Potter sorozattal kapcsolatban már említettem egy bejegyzésemben, aki gyerekként kezdte el olvasni a sorozatot annak megjelenésekor, az Harryvel együtt nőtt fel, a történet pedig minden alkalommal éppen megfelelő volt a korosztálynak. Aki most felnőtt fejjel áll neki egymás után elolvasni a regényeket nem élheti át ugyanezt az élményt, a történet azonban nem veszít értékéből. J. K Rowling géniuszát dícséri, hogy az első kötet megjelenése óta kicsiket és nagyokat egyaránt elbűvöl ez a történet, mindez most is, nyolc évvel az utolsó kötet megjelenése után is.

Az általam nem régiben olvasott kiadás különlegessége az illusztrációk voltak, és úgy gondolom nem tehetem meg, hogy ne említsem őket. Elképzelni sem tudom, hogy mennyi munkát fektethetett bele Jim Kay, de a végeredmény mindenesetre fantasztikus. Nekem nagyon tetszenek a rajzok, folyton azon kapom magam, hogy már megint a könyvet lapozgatom és gyönyörködöm bennük. Az olvasási élményt szerintem tizennégy éves kor felett nem befolyásolja, de fiatalabbaknál jól jöhetnek, főleg ha amúgy nincs oda az olvasásért és megriasztják azok a könyvek, amikben csupa betű van, semmi szín.
Szóval kicsiknek, vagy a nagy rajongóknak mindenképpen ajánlom ezt a kiadást, mert csodálatosan néz ki.

Így neveld a sárkányodat 1.

Író: Cressida Cowell
Fordító: Dudik Annamária Éva
Cím: Így neveld a sárkányodat. III. Hablaty Harákoló Harald
Eredeti cím: How To Train Your Dragon
Kiadás: Digitanart Studio
Kiadás éve: 2014
ISBN: 978 963 896 275 1













Fülszöveg: III. Hablaty Harákoló Harald nagyszerű kardforgató, sárkánysuttogó volt, s emellett a valaha élt legnagyobb viking hős. Vajon képes lesz-e átmenni a Beavatási Próbán egy fogatlan sárkánnyal, és szembeszállni a Sárkányus Giganticus Maximusszal, mielőtt az felfalna minden vikinget a Hibbant-szigeten? Ideje Hablatynak megtanulni, hogyan lehet Hős. A kritikusok és a nézők szívét egyaránt elnyerte a DreamWorks Animation produkciójában készült Így neveld a sárkányodat című film. A film alapját szolgáló könyv – Harald emlékiratainak első kötete – egy részletesebb és még színesebb világot mutat be, ahol a filmből már jól ismert szereplők újabb lélegzetelállító kalandokba keverednek.

Vélemény: Azok közé tartozom, akik előbb látták a filmet és csak azután olvasták el a könyvet. Ha te is így vagy veled és esetleg félsz, hogy nem érhet fel a képernyőd előtt átélt élménnyel, akkor hadd nyugtassalak meg, ez a könyv nagyon jó.

Szögezzük le először, hogy meséről van szó, amit gyerekeknek írtak, így a nyelvezete, a hossza, a betűtípus és -méret, a cselekmény haladása mind-mind a célközönségnek megfelelő. Hogy ez mit jelent? Könnyen befogadható történetet, ismétlődő elemekkel, vicces karakterekkel. Hogy ez rossz-e? Egyáltalán nem. Hiszem, hogy néha jót tesz az embernek, ha leteszi a komoly kortárs szépirodalmat és visszatér kicsit a gyermekirodalom nyújtotta mesevilágba. Kikapcsolódásnak tökéletes és egyszerűen varázslatos élmény, főleg a kemény munkával töltött hosszú nap végén.

Visszatérve a film-könyv párhuzamra: azért is tudom ajánlani a könyvet, Mert a film ismeretében is képes lesz meglepetést okozni. A főszereplő Hablaty (teljes nevén Harmadik Hablaty Harákoló Harald), a történet Hibbant szigeten játszódik, a főhős apját Termetes Pléhpofának hívják és Hibbantnak tényleg van egy Fogatlan nevű sárkánya, de a hasonlóságok itt meg is állnak. Más a történet, mások a szereplők (emberek és sárkányok) jellemei, nincsen lány a sárkány idomítok között, a sárkány nem éj fúria és nem kell megkeresni a sárkányok fészkét, mert pontosan tudják hol van. A film nagyon jó volt, de a könyv is ugyanolyan élvezhető.

Mindenképpen tetszett a legfőbb üzenet (amely azonos a filmből leszűrhető mondanivalóval), hogy "többet ésszel, mint erővel" és "nem a ruha teszi a embert". Hablaty kicsi, erőtlen és nyafka. Ahogy a könyvben is elhangzik: minden társa jobban hasonlított egy viking hősre, mint ő maga. Valahogy azonban, mégis ő lett a történet hőse, de nem hiába, hiszen hamar kiderülnek rejtett képességei.
Azt hiszem a legtöbb gyerek bele tudja magát képzelni Hablaty helyébe, hiszen többségük kicsinek, erőtlennek érzik magukat, hősnek pedig egyáltalán nem, pedig mindegyikük tehetséges valamiben. Ez a regény megtanítja őket arra, hogy nem feltétlenül az kerül ki győztesen, aki fejjel rohan a falnak és nem mindig az erősebb, otrombább lesz menő. Igenis jó, ha képes használni az agyát és más szemszögből nézni a dolgokat, mint a többség.

Én mindenképpen ajánlom ezt a rövid regényt. Elsősorban természetesen gyerekeknek, szerintem körülbelül nyolc éves kortól, ha egyedül olvassa, de ha valamelyik szülő hajlandó felolvasni, akkor már hat éves kortól is, Ajánlom azonban mindenki másnak is, legyen fiú vagy lány, gyerek vagy felnőtt, mert aranyos történetről van szó, és mindig jót tesz kicsit újra elmerülni a mesék világába.

A sorozat magyarul megjelent kötetei:
1. Így neveld a sárkányodat
2. Így lehetsz kalóz
3. Így beszélj sárkányul
4. Így védd ki egy sárkány átkát

A lány, aki Tündérföld alá zuhant és a tivornya élére állt

Író: Catherynne M. Valente
Fordító: Kleinheincz Csilla
Cím: A lány, aki Tündérföld alá zuhant és a tivornya élére állt
Kiadó: Ciceró Könyvstúdió
Kiadás éve: 2014
ISBN: 978 963 539 888 1



















Fülszöveg: Tündérföldön nincs minden rendben …

Szeptember első kalandja óta visszavágyott Tündérföldre. Amikor végre visszajut, megtudja, hogy a birodalom lakóinak árnyéka – és varázsereje – már egy ideje Alsó-Tündérföldre szivárog. Az alvilágnak új uralkodója van: Halloween, a sivár királynő, Szeptember árnyéka. Halloweennek pedig esze ágában sincs visszaadni Tündérföld árnyait.
Valente első Tündérföld-könyvének rajongói tobzódhatnak a buja környezetben, az érdekes karakterekben, Szeptember utazásának gyönyörű nyelvezetében. Mindezeket Ana Juan, a kiváló grafikus kelti életre. Az olvasók ismét viszontláthatják Ellyt, a könyvgyíkot és Szombatot a máridfiút. Alsó-Tündérföldön azonban még a legjobb barátok sem mindig azok, aminek látszanak…

Vélemény: Hosszas (na jó, csak egy hónapos) várakozás után, végre megszereztem Szeptember kalandjainak második kötetét is. Már csak reménykednem kell abban, hogy a harmadikat is kiadják
valamikor.
Nagyon tetszett a regény, így olvasás közben nézegettem a molyon található idézeteket, de főleg az értékeléseket. Nagyon érdekes volt látni, kire milyen hatással volt a könyv, mennyi féle képpen lehet értelmezni ugyanazt a történetet.
Ez a folytatása megfogott, de bevallom nem annyira, mint az első kötet. Ugyanakkor az első rész iránti rajongásomat nagyon nehezen lehetne túlszárnyalni, tehát ne értsetek félre: oda voltam ezért a regényért is. Valente továbbra is mesterien bánik a szavakkal, hihetetlen könnyedséggel, koccanás nélkül mozog az általa kreált világban, amelyet teljes pompájában és sötétségében mutat be olvasóinak. A fordító, Kleinheincz Csilla is fantasztikus munkát végzett, már-már elhisszük, hogy magyarul írták a könyvet. A fordítás sikere valószínűleg abban rejlik, hogy a munkafolyamat közben szoros kapcsolatot ápolt az írónővel, valószínűleg többször is konzultálhatott egy-egy különös tárgy vagy élőlény elnevezésével kapcsolatban.

A történet kezdetén kiderül, hogy Szeptember tizenhárom éves lett, egy éve hagyta el Tündérföldet. Vágyódik vissza, szeretne újra találkozni barátaival: a Zöld Széllel, A-tól Ly-iggel (a könyvgyikkal)  és Szombattal (a máriddal). Egy nap aztán teljesedik kívánsága, de hamar rájön, hogy a dolgok Tündérföldön nem mennek olyan jól, hiába is győzte le a Márkinőt, ugyanis Halloween (Szeptember elkobzott árnyéka) ellopta Tündérföld lakóinak árnyékait. A kislány így nekilát, hogy rendbe hozza azt, amit elrontott, ehhez azonban Alsó-Tündérföldre kell mennie, ezúttal barátai nélkül. Szerencsére a kedves Szeptember könnyen barátkozik, és segítői is akadnak szép számmal, így neki is vág legújabb kalandjának.

Ha az első regény a gyermekkorról, akkor a második a kamasszá válásról és ennek nehézségeiről 
szól. Szeptembernek az első kötetben még nem volt szíve, ahogy azonban telik az idő, benne is elkezdett nőni ez az életet megnehezítő szerv. Az ember ilyenkor kezdi magáévá tenni a szociális magatartás szabályait, gyakran magában fojtva énjének egy részét, amelyet senki másnak nem mutathat meg. A történet ennek a "sötétebb" részünknek az elfogadásáról szól, és arról, hogy semmi nem csak fekete vagy fehér. Nincs nehezebb önmagunk elfogadásánál, mégis elengedhetetlen része ez a felnőtté válásnak.
Nagyon tetszett, hogy Valente ebben a kötetben megfordította a mesék általános felállását: most a lány indul el, hogy felébressze a rég óta szundikáló herceget. Szeptember, a legtöbb kislánnyal ellentétben, kerek perec kijelenti: ő nem is akar hercegnő lenni, így lesz belőle püspök.
De más fontos kérdéseket is boncolgat a történet: szól az előítéletmentességről, a fájdalomról, az emlékezésről, a megbocsátásról, az útkeresésről, a szülők iránt érzett feltétel nélküli szeretetről és a hiányukból fakadó kitölthetetlen űrről (amivel a válások számának növekedése miatt egyre több ember tud azonosulni).

Ez a regénysorozat nem csak a fiataloknak szól, hanem minden felnőttnek is, akiben ott él még lelkében valahol gyermeki énje. Valente észrevétlenül megtanít minket olyan dolgokra, amelyekkel nap mint nap találkozunk, de sokszor nincs időnk foglalkozni. Rávesz arra, hogy megálljunk egy pillanatra, magunkba és magunk köré nézzünk. Lássunk, ne csak nézzünk.

Ha tetszett az első kötet, akkor mindenképp olvasd el ezt is. Ha szereted Tündérföldet és további titkait is szeretnéd felfedezni, olvasd el a könyvet. Ha megkedvelted Szeptembert, kíváncsi vagy arra, milyen kalandokat élhet még meg és hogyan alakul sorsa, olvasd el a könyvet... Igazából mindenképp olvasd el, mert fantasztikus.

Az első kötetről írt kritikám
Kedvenc idézeteim
Egy érdekes moly értékelés

A lány, aki körülhajózta Tündérföldet

Szerző: Catherynne M. Valente
Cím: A lány, aki körülhajózta Tündérföldet
Fordító: Kleinheincz Csilla
Illusztrálta: Ana Juan
Kiadó: Ciceró Könyvstúdió
Kiadás éve: 2013
ISBN: 978 963 539 793 8













Fülszöveg: Szeptember egy kislány, aki kalandokra vágyik. Amikor a Zöld Szél és egy Leopárd Tündérföldre invitálja, természetesen elfogadja a meghívást. (Te talán nem tennéd?) Tündérföldön azonban nagy a zűrzavar, és egy tizenkét éves kislányra, egy könyvszerető sárkánygyíkra és egy Szombat nevű, különös és majdnem emberi kisfiúra hárul a feladat, hogy legyőzzék a gonosz Márkinőt, és helyreállítsák a rendet.

Catherynne M. Valente részletekben kezdte el közölni Szeptember kalandjait az interneten; a történet rengeteg rajongót és az évtized legjobb netes írásművének kijáró Culture-Geek díjat hozta el számára.

Vélemény: Egyszerűen fantasztikus műről van szó, nagyon lelkesen ajánlom mindenkinek, mert magával ragadó, kedves, és tanulságos olvasmányról van szó. Kicsit előre szaladtam, de ezt bocsássátok meg nekem, csakis azért történhetett, mert annyira tetszett ez a könyv.
Műfaját tekintve leginkább mesének nevezném, melyet azonban nem a legfiatalabb korosztálynak írtak, inkább felnőttek számára készült. Nem hiszem el, hogy a korosztályom és a nálam idősebbek ne olvasnának szívesen tündérekről, sárkányokról és Szeptember nevű, fél pár cipős tizenkét éves kislányokról, akik a Kis Fuvallatok Leopárdjának hátán Tündérföldére érkezik.

"Otthon nincs sok barátom. Én olvasni szeretek, a többi gyerek meg baseballt játszani és bikázni vagy a hajukat bodorítani. Ezért amikor a Zöld Szél az ablakomhoz jött, tudtam, mire készül, mert olvastam könyveket, amelyekben ilyesmik történnek."

A történetvezetés tökéletes, teli a megfelelő pillanatban érkező kalanddal, izgalommal és magyarázatokkal. A szereplők árnyaltabbak, mint általában a gyerekeknek írt mesékben, még karakterfejlődésnek is tanúi lehetünk. Nem a legkönnyebb olvasmány, mert néhol olyan szókapcsolatokkal találjuk szembe magunkat, amelyekkel korábban soha nem találkoztunk, így néha megakasztja az olvasás lendületét. Én azonban egyetértek a kedves főszereplővel:

"Ezek bizony nagy szavak voltak, de Szeptember gyakran olvasott, és azt szerette a legjobban, ha a szavak nem tettették magukat együgyűnek, hanem teljes vértbe öltöztek és lobogó zászlókkal lovagoltak ki a világba."

A szálakat ügyesen keveri az írónő, teljesen váratlanul ért a végkifejlet. Bevallom hősiesen,
egyáltalán nem erre a csavarra számítottam, pedig egyszerűen tökéletes, új jelentéstartalommal ruházza fel az egész mesét, mélyebbé, rétegesebbé teszi.
El sem tudom képzelni, milyen nehéz lehetett a regény lefordítása, hiszen tele van kitalált, eddig nem létező kifejezésekkel. Úgy érzem Kleinheincz Csilla nagyon jó munkát végzett, minden elismerésem az övé. Hatalmas kreatív munka van emögött, én biztosan nem csináltam volna ilyen jól, talán más sem. Vagy találkozott a Zöld széllel, aki személyesen is elmesélte neki a történetet saját nézőpontjából? Nem csodálkoznék, rá vallana. Egyetlen egy elütést találtam olvasás közben, fordítási hibát pedig egyáltalán nem, úgyhogy már önmagában ezért nagyon jó értékelést kap tőlem a könyv.

De nem ez az egyetlen oka, mert mint mondtam, a történetet az írónő olyan jól kitalálta és megírta, hogy már az első oldalaktól magával ránt, kellemesen köréd csavarodik, akár egy puha takaró, amely olyan kényelmes, hogy legszívesebben soha nem bújnál ki belőle. A kellemes érzés végig ott marad veled, ahogyan haladsz a történetben, és jól jön olyankor, amikor a megkedvelt szereplők nehéz helyzetbe kerülnek és aggódnod kell értük.
Már az első oldalaktól fogva varázslatos utazás ígéretét hordozta a könyv, amelyet be is váltott. Bevallom, nem olvastam róla kritikát, csupán a fülszöveg és a borító alapján döntöttem, úgy, hogy ezt el kell olvasnom. Milyen igazam lett... Régen nem merülhettem el ilyen kedves mesébe. Talán utoljára a Tündér Lala volt rám hasonló hatással. Láthatjátok hát, hogy teljesen magával ragadott, alig várom hogy olvashassam a folytatást, ha magyarul is megjelenik (ennek utána kell még néznem). Akár megjelenik, akár nem, ez a történet önmagában is élvezhető, rendesen lezárta az írónő, nincs az emberben hiányérzet. Ott kecsegtet azonban a kalandok folytatásának ígérete, amely engem nem hagy nyugodni, hiszen annyira tetszett Szeptember világa, hogy bármikor szívesen újra elmerülnék benne.