Cím: Harry Potter et l'enfant maudit
Eredeti cím: Harry Potter and the Cursed Child
Szerző: J. K. Rowling, John Tiffany és Jack Thorne
Franciára fordította: Jean-François Ménard
Kiadó: Gallimard
Kiadás éve: 2016
ISBN: 978 207 507 420 9
Fülszöveg: Tizenkilenc évvel a roxforti csata után…
Harry Potter élete sosem volt könnyű – és most sem az, amikor a Mágiaügyi Minisztérium túlhajszolt dolgozójaként, férjként és három iskoláskorú gyermek apjaként kell helytállnia. Miközben Harry a múlttal viaskodik, kisebbik fiának, Albusnak is meg kell küzdenie a reá nehezedő családi örökséggel. A múlt és a jelen vészjósló összeolvadása azzal a ténnyel szembesíti apát és fiát, hogy a sötétség néha egészen váratlan helyekről támad.
A Harry Potter és az elátkozott gyermek, J.K. Rowling, John Tiffany és Jack Thorne új műve, a nyolcadik Harry Potter-történet, egyszersmind az első, amit színpadon hivatalosan bemutattak. Színpadra írta: Jack Thorne.
Ez a könyv, amely a színházi próbák szövegkönyvének különleges kiadása, lehetővé teszi, hogy azok is nyomon követhessék Harry Potternek, valamint családjának és barátainak sorsát, akik nem látták a darabot. Az ősbemutatóra 2016. július 30-án a londoni West Enden került sor.
A Harry Potter és az elátkozott gyermeket elsőként a Sonia Friedman Productions, Colin Callender és a Harry Potter Theatrical Productions vitte színre.
Vélemény: A Harry Potter és az elátkozott gyermek az azonos című színdarab szövegkönyve, vagyis NEM regény, jobb hát ha az ember nem akként olvassa, hiszen a két műfaj nem képes ugyanazt az élményt nyújtani.
A történet főszereplői egyértelműen Albus Perselus Potter és Scorpius Malfoy, habár igen fontos szerepet játszik Harry Potter is. Mint mindig, most is nagyon tetszett, ahogy Rowling a szereplőket árnyalta: senki sem egyértelműen jó vagy rossz (Voldemorton kívül), mindenkinek megvannak a hibái és jó tulajdonságai, motivációikat általában megértjük.
Harry érettebb lett, de nem a felismerhetetlenségig, hiszen továbbra is követ el hibákat, nehezen fejezi ki érzelmeit és elhamarkodott következtetéseket is von le. Az évek során volt ideje hozzá szokni a hírnevéhez, így nem gondol bele, hogy milyen nehéz lehet gyermekeinek apjuk "árnyékában" élni, és ez a középső fiával, Albus Perselus Potterrel való konfliktusának egyik legkiemelkedőbb oka. A Kis Túlélő középső gyermeke ugyanis sokban különbözik apjától, a társadalom mégis folyton hozzá hasonlítja. A kölönbözőségük miatt azonban nem képes a fiú megfelelni az elvárásoknak, így eltávolodik saját családjától.
Imádtam Scorpiust, illetve az apját is, mert végre bele láthatunk abba, hogy a Mardekárosok nem alapból rosszak, hanem az előítéletek és a körülmények terelik őket a sötét oldalra. Sajnos ez elment szerintem egy olyan szintre, hogy nem értem a fiú miért is került a Mardekárba, hiszen naiv, a végletekig kedves, udvarias, megértő még azokkal is, akik rosszul bánnak vele, nem éreztem rajta különösebb ambíciót, és intellektusa is inkább lexikai. Én valahogy végig inkább Hugrabugosnak éreztem, de persze lehet, hogy megkérte a Süveget, hogy a Mardekárba ossza, ami megmagyarázná a dolgot.
A történetben nekem különösen tetszett az, hogy választ adott arra az elterjedt hülye kérdésre, hogy Dumbledore miért nem hozott helyre mindent egy időnyerő segítségével. Fantasztikus ötlet volt bemutatni a színdarabban, hogy milyen drasztikus következményekkel járhat a legapróbb időbeli változtatás is. Az idő játéka egyértelműen a rajongók nosztalgikus érzéseire játszott, hiszen lehetővé tette, hogy újra megéljünk ikonikus jelenteket, illetve más megvilágításban is láthassuk kedvenc szereplőinket. Mindig érdekes elgondolkodni azon, hogy "mi lett volna, ha..."
Habár nagyon élveztem az olvasást, a darabban volt egy pont, amikor idegességemben majdnem lecsaptam a könyvet, és egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy nem olvasom tovább.
Imádtam Scorpiust, illetve az apját is, mert végre bele láthatunk abba, hogy a Mardekárosok nem alapból rosszak, hanem az előítéletek és a körülmények terelik őket a sötét oldalra. Sajnos ez elment szerintem egy olyan szintre, hogy nem értem a fiú miért is került a Mardekárba, hiszen naiv, a végletekig kedves, udvarias, megértő még azokkal is, akik rosszul bánnak vele, nem éreztem rajta különösebb ambíciót, és intellektusa is inkább lexikai. Én valahogy végig inkább Hugrabugosnak éreztem, de persze lehet, hogy megkérte a Süveget, hogy a Mardekárba ossza, ami megmagyarázná a dolgot.
A történetben nekem különösen tetszett az, hogy választ adott arra az elterjedt hülye kérdésre, hogy Dumbledore miért nem hozott helyre mindent egy időnyerő segítségével. Fantasztikus ötlet volt bemutatni a színdarabban, hogy milyen drasztikus következményekkel járhat a legapróbb időbeli változtatás is. Az idő játéka egyértelműen a rajongók nosztalgikus érzéseire játszott, hiszen lehetővé tette, hogy újra megéljünk ikonikus jelenteket, illetve más megvilágításban is láthassuk kedvenc szereplőinket. Mindig érdekes elgondolkodni azon, hogy "mi lett volna, ha..."
Habár nagyon élveztem az olvasást, a darabban volt egy pont, amikor idegességemben majdnem lecsaptam a könyvet, és egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy nem olvasom tovább.
Mint ahogy később Harry is elmondja Albusnak, ő általában nem kereste a bajt, hanem a baj találta meg őt. Az első részben megpróbálja McGalagony segítségét kérni, amikor Dumbledore nincs az iskolában de az elküldi őt melegebb éghajlatra. A második részben Dumbledore megint elkerül az iskolából, McGalagony múlt évben nem segített, így Lockharthoz fordul. A harmadik részben véletlenül kerül bajba, ő csak Hagridet ment meglátogatni a barátaival. A negyedik részben nem ő tette a nevét a kupába. Az ötödik részben Dumbledore megint nincs az iskolában, de amúgy is kerülte Harryt egész évben, és csak Pitonhoz fordulhat segítségért, aki (érthető okokból persze) nem ad egyértelmű választ, ezért indul a minisztériumba. A hatodik részben Dumbledore viszi magával, Harry meg csak belecsöppen az eseményekbe, amikor visszaérnek. A hetedik részben meg már igazán nem volt választási lehetősége szegénynek, hiszen Dumbledore meghalt, nem tudja kiben bízhat, csak ő tud a horkruxokról, és amúgy is neki kell Voldemortot megölnie.
Ezzel szemben Albus teljesen önként vállalja a kockázatokat, nincs ebbe belekényszerítve. Csak az apja iránt érzett dühe vezeti, a bizonyítani vágyás, még csak bele se gondol a következményekbe. Nagyon felidegesített, amikor a Roxfort Expresszben meghozza a döntést, és ebbe legjobb barátját is belerángatja.
Azon kívül, hogy Albus hogyan vágott bele ebbe a kalandba, a könyv "hibái" a műfajból adódnak, tehát abból, hogy egy szövegkönyvet regényként olvastam. Egy színdarab leginkább párbeszédekből áll, természetes hát, hogy nem kaphatunk annyi információt, amennyit egy több száz oldalas regényben és így maradnak megválaszoltalan kérdések. Ha tehát ezeket a kritikáimat nem számítom bele, csupán egy igazi problémám volt a könyvvel, ez pedig nagyon jó arány.
Összességébe véve tetszett a történet, nagyon örültem, hogy visszatérhettem a varázsvilágba, és újra találkozhattam kedvenc szereplőimmel. Mindenképpen érezhető, hogy a nosztalgia faktorra épült az egész (múltbéli jelenetek újrajátszása), néhány kérdést megmagyarázott, és újabb kérdéseket vetett fel, de ez számomra egyáltalán nem volt zavaró. Egy oldalon kívül az olvasást végig fantasztikus élményként éltem meg, és ha regényben kaphatnánk meg egyszer a történetet, akkor biztosan úgy érezném, hogy méltó folytatása a Harry Potter sorozatnak.
Remélem, hogy egy nap DVD-n is megnézhetjük J. K. Rowling, John Tiffany és Jack Thorne munkáját, és így színdarabként is értékelhetjük majd a művet.
Azon kívül, hogy Albus hogyan vágott bele ebbe a kalandba, a könyv "hibái" a műfajból adódnak, tehát abból, hogy egy szövegkönyvet regényként olvastam. Egy színdarab leginkább párbeszédekből áll, természetes hát, hogy nem kaphatunk annyi információt, amennyit egy több száz oldalas regényben és így maradnak megválaszoltalan kérdések. Ha tehát ezeket a kritikáimat nem számítom bele, csupán egy igazi problémám volt a könyvvel, ez pedig nagyon jó arány.
Összességébe véve tetszett a történet, nagyon örültem, hogy visszatérhettem a varázsvilágba, és újra találkozhattam kedvenc szereplőimmel. Mindenképpen érezhető, hogy a nosztalgia faktorra épült az egész (múltbéli jelenetek újrajátszása), néhány kérdést megmagyarázott, és újabb kérdéseket vetett fel, de ez számomra egyáltalán nem volt zavaró. Egy oldalon kívül az olvasást végig fantasztikus élményként éltem meg, és ha regényben kaphatnánk meg egyszer a történetet, akkor biztosan úgy érezném, hogy méltó folytatása a Harry Potter sorozatnak.
Remélem, hogy egy nap DVD-n is megnézhetjük J. K. Rowling, John Tiffany és Jack Thorne munkáját, és így színdarabként is értékelhetjük majd a művet.
Nagyon nehezemre esett erről a történetről úgy elmondanom a véleményemet, hogy az ne tartalmazzon cselekményleírást. Ha a spoileres kritikára vagytok kíváncsiak, kattintsatok IDE.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése