Szalai Mónika hisz benne: nem véletlen, hogy a romantikus és
fordulatos családregény hőseiben a modern olvasó is magára ismerhet.
 |
| The Letter by Carl Larsson, 1885 |
Elég sok problémám volt ezzel a regénnyel, akkor is, ha maga az alapötlet tetszett. Az egyik legnagyobb bajom a történet szerkezetével volt, amit elsősorban a könyvben előforduló ellentmondások tükröznek, illetve az idő múlásának nem megfelelő ábrázolása, ami a szereplők hirtelen és megmagyarázhatatlan "hangulatváltozásában" mutatkozik meg.
- Az 54. oldalon például Miss Carvahall meglátogatja Emmát, aki ennek okán gondolkozik. Hamar levonja a következtetést, hogy valószínűleg udvariasságból nézett be hozzá, hiszen szomszédok lesznek. Pár mondattal később azonban "nem értette, mi a valódi oka látogatója jövetelének, mert hogy nem csak udvariasságból tette tiszteletét, abban Emma egy pillanatig sem kételkedett". Ezt a hirtelen hangulatváltozást nem magyarázza meg a szerző, hiszen udvariasan viselkedett a látogató, a főszereplőnek nem lett egyre gyanúsabb a helyzet, korábban pedig már talált megfelelő magyarázatot a látogatásra. Természetesen elképzelhető, hogy egy beszélgetés során a partner hangsúlyából vagy viselkedéséből az ember levon bizonyos következtetéseket, de az író olyan hamar el akar jutni a számára érdekes részhez, hogy megfeledkezik minket is beavatni ezekbe a részletekbe.
- Újabb hasonló probléma merül fel a 105. oldalon is. Emma néhány távoli rokonnál tölt pár napot, de az olvasót csak az első nap történéseibe avatják bele. Amikor ideje hazamenni, Emma "sokáig nézte sóvárogva az elsuhanó tájat, mert az elmúlt két hét élete talán legszebb szakasza volt". Miért volt az? Hiszen majdnem ismeretlen rokonoknál töltött el két hetet, nem volt kellemetlen, feszengő stb.? Mikor barátkozott meg annyira velük, vagy mit csinált ezalatt az idő alatt, hogy ez az időszak válik hirtelen élete legszebb szakaszává? A szerző ezt nem magyarázza el nekünk.
- A 171. oldalt, a könyv második részét azzal nyitja, hogy "Augusztus hava rekkenő hőséggel köszöntött a ház lakóira", majd két oldallal később eljutunk "egy borús szeptemberi napig". Itt megint túl gyorsan telik az idő, egyszer meleg van, aztán borús, az olvasó pedig csak kapkodja a fejét, hogy akkor most mi van.
Az író tehát rosszul kezeli az időt: nem érezni annyira a múlását, nem beszél arról, ami két esemény között zajlik, így meglepetésszerű érzései vannak a főszereplőnek. Erre a legszebb példa, amikor a 249. oldalon megannyi álmatlan éjszakáról beszél, amiről most hallunk először.
Ugyanígy az idővel kapcsolatos az, ahogyan a szereplőket bemutatja. A könyv elején csupán egy fejezet játszódik Emma fiatal korában, a regény többi részében 27 éves. Amikor gyerekkorára utal vissza általában a nagymamájára gondol, a többi szereplő múltjára nem igazán. Így nehezünkre esik megérteni Emma szüleinek hozzáállását, vagy Ralph-fal való barátságát. A regény végére hangzik el olyasmi, hogy soha nem hallgatott a szülei tanácsaira, illetve nem tanult a hibáiból, de az is kiderül, hogy Ralph mindig megdorgálta, ha Emma rosszat tett és a lány őrá mindig hallgatott. Nagyon kíváncsi lettem volna egy újabb Mr. Knightleyra, mert szerettem Jane Austen karakterét (az Emma című regényéből), azonban egészen a 245. oldalig nem is derül ki, hogy ilyesmi kapcsolat lett volna a két szereplő között, csak annyit tudunk, hogy sok időt töltöttek együtt (a hét éves korkülönbség ellenére).
Összességébe az olvasási élmény olyan volt, mint az esti álmodozás, amelyről egy korábbi bejegyzésemben már említettem. Elalvás előtt történeteket találok ki, ha van egy olyan ami tetszik, akár egy hétig is azzal alszom el. Mivel ezek a történetek csak nekem szólnak, nem bajlódok a részletekkel, hanem csakis a nekem tetsző jelenetekkel foglalkozok, hiszen én tudom, hogy mi történt közöttük. Azt tapasztaltam a regényben is, hogy a szerző gyorsan el akart jutni az érdekes mozzanatokhoz, és nem fektetett elég energiát arra, hogy ezeket megfelelően összekösse.
 |
| Stamner Church, Sussex, by John Martin, 1834 |
A másik problémám az volt, hogy sok szempontból nem korhű a regény. Úgy látogatnak el különböző személyekhez, hogy érkezésükről nem tájékoztatják őket, fiatal lányokat engednek egyedül sétálni a városban, illetve Emma újságot olvas, ami pedig a nőknek tilos volt. A levelezés hiánya amúgy a szereplők közötti kapcsolattartás szempontjából is szükséges lett volna, hiszen Emma többször is említi, hogy bizonyos személyek hiányoznak neki. Akkor miért nem írt neki? Vagy ha írt, miért nem tudhatunk róla mi is? A regényben viszonylag hirtelen, és megmagyarázhatatlanul szeret egymásba két szereplő, a levelezés például jó módszer lett volna arra, hogyan is történt ez.
A karaktereket sem kedveltem meg különösen. A főszereplőn kívül két típusú karakter volt: az amelyik minden titokról tud és bölcselkedik, és azok, akik semmit nem tudnak, ezért befolyásolhatók.
Anne Marie Shields nagymama az első kategóriába tartozik. A háttérben szövi a szálakat, erről senkinek nem szól semmit, de elvárja, hogy mindenki hallgasson rá. Lenézi Ralphot, amiért "elmenekül" a problémák elől és nincs bátorsága maradni, pedig csak mérges, amiért az keresztülhúzta a terveit: lenézi az érdekházasságot - mert maga is ebben élt, és látja, hogy ez
milyen borzalmas dolog - mégis dühös, amiért a férfi elmenekül egy ilyen
frigy elől. Amikor azonban ő követ el hibákat, annyira fél mások haragjától vagy véleményétől, hogy nem vallja be őket, csak a halála után felbontandó levélben, olyankor, amikor már senki sem kérhet tőle számon semmit. Az a nő valóban zsarnokoskodott családja felett, és magas lóról beszélt mindenkihez. Bölcsességeket osztogatott, és mindenkit lenézett, aki nem felelt meg magas erkölcsi elvárásainak, pedig ő maga sem azok szerint élt.
- Fiatalkorában érdekből egy nála gazdagabb férfihoz ment feleségül. Gondolkozzunk csak el egy pillanatra azon, hogy szerelem és pénz nélkül vajon hogyan sikerült egy tehetős férfit megszereznie?
- Titkolta származását a saját családja elől is.
- Vélhetően lelkiismeret furdalás nélkül fogad el egy olyan örökséget, ami nem őt illetné, és ami ketté szakítja a családot, mégis ő papol a családi összetartás fontosságáról.
- Bizonyos értelemben ellopta unokáját a fiától és menyétől, hogy ő nevelhesse fel.
Olyan komoly sebeket okozott a családjának, hogy halála után is hatással vannak életükre, a nagymama emléke a síron túl is kísérti leszármazottait.
Ha mindez nem volna elég, megjelenik Anna néni, Anne Marie Shields unokahúga, aki átveszi ezt a szerepet. Belekontárkodik Emma életébe, bölcselkedik, pedig maga is távol áll a tökéletességtől. A legrosszabb a titkolózás, illetve, hogy mindent csak azután magyaráz el, hogy Emma már rájött, vagy megtapasztalta. Ez is gyávaságból adódik, hiszen korábban is szólhatott volna róla, hogy felkészíthesse a lányt lelkileg, de nem, inkább megvárja, hogy ne legyen más választása. Pedig szociális helyzetekbe mindig jobb felkészülten érkezni, hogy a megfelelő módon viselkedhess, ez pedig a XIX. századi Angliában még fontosabb volt, mint manapság.
A második kategóriába tartoznak Emma szülei, maga Emma és Ralph. Anne Marie és Anna az orruknál fogva vezetik őket, szövögetik a terveiket, és nincsenek tekintettel arra, hogy mások mit szeretnének. A többiek legnagyobb hibája pedig az, hogy mindezt hagyják. Emma szülei, akik utálták a nagymamát, megbíznak Anna néniben, pedig nagyon hasonlít az elhunyt zsarnokra. Emma csak sodródik az árral, folyton meggondolja magát, folyton változik a hangulata, Ralph az egyetlen, aki a második kudarc után végre eltökélten harcol a saját céljaiért, csak azt sajnálom, hogy ebbe nem kaphattunk jobb betekintést.
 |
| Anthony Trollope: Marion Fay c. regény eredeti illusztrációja |
Összességébe tehát baj volt a regény szerkezetével, ami leginkább ellentmondások, illetve az idő esetlen kezelésével járt, amitől a szereplők szeszélyesnek tűntek. Sokszor éreztem úgy, hogy a szerzőnek nem volt türelme kidolgozni a két fontos esemény közötti átkötést, emiatt pedig olvasás közben gyakran nem értettem, hogyan is alakulhatott úgy a történet.
Néhol úgy éreztem, hogy nem elég korhű: nagyon hiányzott számomra a levelezés, ami pedig akkoriban hatalmas szerepet töltött be az emberek életében. A szereplőket sem kedveltem különösebben, a kivétel Ralph, akit sajnáltam, hiszen sokan a múltban elkövetett hibái alapján ítélik meg. Úgy érzem, hogy ebből a karakterből többet is ki lehetett volna hozni, sajnálom, hogy ilyen kevés szerepet kapott. Azok a jelentek tetszettek leginkább, amikben ő is benne volt, szerintem a szerző azokat dolgozta ki legjobban.
Maga az alapötlet tetszett, hiszen mindenképpen egyetértek azzal, hogy a múlt befolyásolja azt, hogy milyen emberekké válunk, és fontos azt megismerni ahhoz, hogy megértsük a hozzánk közel állókat. A regény amolyan
Büszkeség és balítélet /
Emma keverékére, hiszen egy önálló gondolkodású, sokra vágyó hősnőnk, és egy régi jó barát szoros kapcsolatát ábrázolja, bizonyos szempontból viszont Elizabeth Adler
Bűnös gazdagok című regényére emlékeztetett, amelyben szintén nagy szerepet kap egy család története, a múlt felkutatása és egy hatalmas örökség. A két stílus azonban nagyon különbözik, Szalai Mónikának pedig sajnos nem sikerült meggyőznie arról, hogy összeillenének.
